Örömmel mondhatom, hogy látogatóink is aktívak, és hiába van vége a sorozatnak, beszélni mindig lehet róla. Első vendégposztunkban Korra nicknévre hallgató felhasználónk ír az eredeti sorozat, az Avatar: Az Utolsó Légidomár karaktereiről. Természetesen kibeszélni most is lehet a kommentekben.

Avatar: Aang legendája

Karakterelemzés

 A Katarafansite kritikáit olvasva már többször felmerült bennem, hogy írok én is egy kritikát/elemzést erről a világról. Ám mindig úgy döntöttem, megvárom a sorozat végét, hogy a két avatar fejlődését együtt értékelve gondolkozzak el az úton, amin végigmentek… és bár fáj a szívem, de ez az idő eljött, és pár nappal a finálé után én úgy döntöttem: Szeretnék kicsit visszamenni a kezdetekhez, és megírni a karakterelemzéseket az eredeti sorozat szereplőiről. Ha sikere lesz, írok egyet Korra történetének karaktereiről is.

 Kezdeném hát a főszereplővel, az avatarral, Aanggal. Szerintem a sorozat rajongói által gyakran alulértékelt karakterről van szó, külföldi oldalakon is gyakran látom, hogy lerendezik néhány szóban. Pedig ha belegondolunk, a film és könyvtörténetben kevés az ennyire tragikus múltú gyerekszereplő. Aang esetében szerintem az egyik legérdekesebb vonal, a kettősség a magány, és a közösség tagjának szerepe között. Katara, Sokka, Toph, később pedig Zuko, és a többiek egyértelműen szoros barátságban vannak vele… de mégis, több ponton utal vissza arra, hogy sosem engedte el azt az elhatárolódást, ami a népek között volt (ennek a határnak az átlépésére csak a Promise-ban kerül sor, egy beszélgetés során Katarával, majd később Zukóval. Ez vezet végül a Köztársaság megalapításához, legalábbis az én elméletem szerint.) Ilyen visszautalás volt, több a Guru c. részben, ahol nyilvánvalóvá vált, hogy a gyász még mindig az egyik legmélyebb érzés Aangban, amikor a bánat került szóba ez volt az első, ami felidéződött, érthető módon. Ez a gyász, illetve a magány érzése vezet többször ahhoz is, hogy belépjen az avatarállapotba, illetve megemlítenék egy érdekes mondatot: Az első évad harmadik részének végén Momoval, és Appával beszélget. „Csak mi hárman maradtunk. Össze kell tartanunk.” Egy jelenettel korábban Katara biztosította, hogy ott vannak neki Sokkával, ők lesznek a családja… Erről később beszél is. De arra a mondatra szóba sem hozza a testvéreket. Kifejezetten a levegő nomádjairól beszél, akiket nem lehet tökéletesen pótolni. Számomra ezért volt keserédes a Korra legendájának ezen része… Tenzin és Zuko is megemlítik, hogy Aang legnagyobb álma volt, hogy visszahozza a levegő népét. Ezt bizonyítják a levegő akolitusai is. És sajnos ő már nem láthatta az álmát beteljesülni. Ám a gyászon kívül megjelenik a vihar című részben a bűntudat… amellett, hogy el kell viselnie a népe elvesztését, ott marad a gondolat: „Mi lett volna, ha nem jövök el? Mi lett volna, ha meg tudom menteni őket?” És ez csak látszólag oldódik fel. Később is mondja, újra: „Az én népem csatájánál nem voltam ott.” És ami a legszebb a karakterben: Hogy mindemellett a gyász és a bűntudat mellett rengeteget mosolyog, viccelődik, végtelenül jó szándékú, empatikus, és pártolja az életet. Nála fel sem merül, hogy a szenvedés agressziót eredményezne, amikor bármi ilyesmit tapasztal magán, például az avatarállapotban, az meg is rémiszti. Éppen ezért én Aangot az egyik legerősebb, legtragikusabb, és leghősiesebb karakternek tartom. Igazából egyetlen gyerekkarakterrel találkoztam, aki hasonlóan tragikus múlttal élt együtt (Enderről van szó a Végjáték c. regényből). Rá nem akarok sokat hivatkozni, nem mindenki olvasta a regényt, így nem mindenki tudja, kiről van szó. De annyit fontos megjegyezni, hogy míg Aang meg tudta őrizni, Ender elveszítette a gyermeki énjét, ami még inkább megmutatja, pontosan mennyire erős, és mennyire különleges szereplő az ifjú avatar.

 Másodikként Katarával foglalkoznék. Katara személyiségének két, szorosan összefüggő oldala van: Ott az anyáskodó, szeretetteljes, kedves lány, és mellette a feminista vonalakat képviselő, igazi harcos vízidomár mester. Itt kénytelen vagyok megemlíteni a filmet. Aangnál még érezhető volt valamennyire, hogy a színész próbálkozik… de túl nagy hangsúlyt helyeztek a tragikumra, és túl keveset a karakter erejére. Katara viszont abszolút nem őrizte meg ezt a kettősséget, ami egyensúlyban tartja a személyiségét. Megvolt benne az anyáskodó, de az empatikus már kevésbé, a vízidomárként elért eredményei pedig… hogy is mondjam, elfolytak, mint a víz. És ez volt a filmben megformált karakter egyik legnagyobb hibája. Az általunk ismert lányt nem mutatta be. Az igazi Katara az érzelmek vezérelte harcos, az a karakter, aki képes alkalmazkodni, de nem adja fel önmagát. Itt majd szeretnék vonni egy párhuzamot Tophfal, de ezt az ő karakterénél fejtem ki. Katara, ha Iroh beszédére gondolunk, tényleg a víz szimbóluma: A víz törzsének tagjai számára fontos a közösség és a szeretet. Katara össze tudja fogni a csapatot, ez látható volt A sivatag c. fejezetben is, és őszintén hisz a remény erejében. És ami a legjobb a karakterben, hogy képesek voltak egy olyan karaktert alkotni, aki egyesíti magában mindezeket a jellemvonásokat, és mégsem lesz „Nyámnyila bőgőmasina, aki állandóan a reményről hadovál”, hogy Katara saját szavaival éljek a Parázs Szigeti paródiára. És mindamellett az ő szerepe az egyik legfontosabb Aang mellett. Erre nem akartam kitérni az avatar jellemzésénél, de Katara az, aki mindig, minden helyzetben talpra állítja, legyen kisebb, vagy nagyobb trauma. Megszámlálhatatlan alkalommal húzza fel, és mindezt mindig úgy teszi, hogy egyetlen percre sem áltatja. Mindig őszinte, de képes mindennek a jó oldalát látni, még abban a helyzetben is, mikor már az örök optimista Aang is elveszti a hitét. Ez később látszik a képregényekben is: mindig, minden helyzetben ott van vele, és képes felnyitni a szemét, ezért kicsit sajnálom, hogy nem tudtunk meg többet arról, hogyan alakult a házasságuk, bár az időskori szavaiból nyilvánvaló, hogy nagyon szerette, és nagyon hiányolja a férjét. Katara minden érzése őszinte, és konkrét. Megváltozik a véleménye, de csak akkor, ha oka van, hogy változtasson. Erre a legszebb példa Zukoval való kapcsolata: El tudja engedni az előítéleteit, és képes felismerni közös vonásaikat: Mindketten elveszítették az anyjukat. Mikor azonban a fiú elárulja, tényleg dühös rá. A gyűlölet erős szó, de úgy érzi, hátba döfték, mellesleg jogosan. A megbocsátásra pedig csak akkor képes, amikor már tényleg látja, van oka rá, a fiú megváltozott. Ezáltal ő válik a legkeményebb mércévé: Érdekes, hogy alkalmazkodó képes, szeretetteljes karakterként is mennyire haragtartó tud lenni. Ez is szimbolizálja személyiségének kettősségét.

 És azt hiszem a legtöbb rajongóval rendelkező, legvitatottabb, legbonyolultabb karakter: Zuko. A Tűz Hercege, később Ura, számomra legalább annyira főszereplő volt a sorozat alatt, mint Aang. Kataránál megemlítettem egyfajta dualitást a személyiségben, ám különbség, hogy míg nála a két fél könnyen megfért egymással, Zukonál ez a kettősség drasztikus, és tökéletes ellentétben áll, ami ezáltal a sorozat legmélyebb, legérdekesebb, és egyik legszerethetőbb figurájává teszi. Nézzük meg a visszaemlékezéseket, amiből neki volt bőven. Tizenegy évesen mit lehet benne látni? Egy zűrös családban, az anyja feltétel nélküli szeretete az, ami leginkább neveli, és a helyes úton tartja. Igazából nyilvánvaló, hogy Ursa formálja leginkább a személyiségét, és ez az anya-fia kapcsolat elképesztően szép köztük. Ha a Keresés képregényt nézzük… nos, ott én egy kicsit csalódtam. Nem gondoltam, hogy Ursa az új életéért feladja a fiát, ennél erősebbnek képzeltem a kettejük közti köteléket. Az apja viselkedésére nem igazán találok szavakat, de erre később visszatérek. Ursa eltűnését még fel tudja dolgozni, a nagybátyja hazatér, és, noha ő is megtört, Zuko kap egy újabb támogatót. Gyakorlatilag, tizenhárom éves koráig valaki állandóan megvédi. És ha megnézzük Zukót, mielőtt besétál a tanácsterembe, tizenhárom évesen… Mosolyog, lelkes, tanulni szeretne, még igazi gyerek. Ott van a párhuzam: Zuko vidám, gyermeki énje komoly hasonlóságokat mutat Aanggal. És itt jön a fordulópont, ami létrehozza a feloldhatatlan dualitást: a párbaj Ozaijal. Mert ott, abban a helyzetben, semmi nem árnyékolja le a valóságot: Hogy az apja félelmetesen kegyetlen, és nem ér túl sokat a szemében. Ez persze Zuko szemszöge, nem tudhatjuk, Ozai mire gondolt, de láttam olyan elméletet is, miszerint valamennyire tartott attól, hogy Zuko kerüljön trónra, tartva attól, hogy egy empatikus Tűz Ura mit tehetne. Ez is érdekes megközelítés, de most nem a Tűz Urának szempontjaival szeretnék foglalkozni. Zuko kap egy olyan ütést az élettől, ami nem csak fizikai, de egy sokkal mélyebb lelki sebet is okoz. Gyakorlatilag lehull róla a védelem. És ezért, tulajdonképpen magának alkotja meg a dualitást. A személyiségének egyik oldala megmarad annak a gyermeki, vidám alaknak, aki addig volt, kifelé viszont egy egészen más, agresszív, kemény, és keserű maszk kerül, aminek az önmeghatározása sarkítva négy pontból áll: 1. Én agresszív vagyok, és soha nem gondolok át semmit. 2. Én sebezhetetlen vagyok, nekem már nem fáj semmi. 3. Engem senki nem tud szeretni. 4. Én mindig, mindent elrontok. És gyakorlatilag ezt a tudatalatti önmeghatározást állandóan követi. Ki is mondja: Mindig küzdenie kellett, attól lett erős, és az aki. Igen, valóban része a küzdelem, de még nincs tisztában azzal, hogy mi az, amiért megéri küzdeni. Rossz célokat olvaszt be az értékrendjébe. Hogy mindig, mindent elront, azt gyakorlatilag viszi tovább. Bárki, bármit mond, amivel újabb okot ad rá, hogy így gondolja, Zuko újabb réteget épít fel. Ugyanazt a visszajelzést kapja Zhaotól és Azulától, és így egyre mélyebbre kerül ebbe a burokba. Mivel tudat alatt meghatározta, hogy őt senki nem képes szeretni, ezért el is lök magától mindenkit, aki jót akar. Legyen az akár Aang, akár egy ismeretlen lány, vagy a legjobb példa, a nagybátyja. Mert Iroh az, aki végig, mindig ott van vele, és Zuko mégis ellenséges vele szemben. Erre egy magyarázat van: Nem tudja felfogni, hogy Iroh tényleg fiaként szereti. Az utolsó, gyönyörű jelenetben is még látszik, hogy biztosra veszi: Nem fog neki megbocsátani, egészen biztosan meggyűlölte. És a karakterfejlődés ott tetőzik be, amikor végre rájön, hogy de igen. Meg tud neki bocsátani, és még csak nem is dühös. A legérdekesebb fordulópont, szerintem a második könyvben van, Zuko betegsége előtt, mikor elengedi Appát. Ahogy Iroh mondta: A tette teljesen ellent mond az önmagáról alkotott képnek. Tud bölcsen dönteni, és nem csak támad, fáj neki, amit a nagybátyja mond, elkezdi megérteni, hogy van, aki szereti. És a végén, mikor a nagybátyja közli vele, helyesen döntött az egész énkép összedől. És nem tudom, hogy az animáció véletlenül, vagy szándékosan ilyen, de a betegséget követő részben Zuko arca gyermekibb, ez egyértelmű. Mosolyog, és tényleg látszik: felszínre tört az eddig eltemetett énje. A problémát az jelenti, hogy az új, pozitív énkép még nem stabil. Mikor szembeszáll Azulával, alapvetően tökéletes lenne számára a találkozás Katarával. Az empatikus lány megpróbálja megérteni, megbocsátani neki. Erre nagyon szép példa, hogy amikor arról beszél, Zuko vált számára az ellenség arcává, és a fiú azonnal a sebhelyéhez nyúl, Katara le akarja szögezni, hogy nincsenek előítéletei. Egy tökéletesen klisés világban egy szép beszélgetés után minden megoldódott volna, ám hála az égnek, a mi drága avatar univerzumunkban kliséknek nyoma sincs. A jelenetet megzavarják, először Aangék, majd Azula. És itt látszik, hogy Zuko bár fejlődött, még nem elég stabil, nem elég erős, hogy ellenálljon a csábításnak: Azula felkínál neki mindent, amire vágyott. Nem fájdalommal, vagy félelemmel manipulálja, hanem azzal, amit mindennél jobban szeretne: Hogy hazamehessen, és ott szeressék. És mi lenne az, ami Aangék mellett tartja? A pillanatnyi kedvesség Katarától, vagy Aangtól? Ez ott tartsa az ő oldalukon, mikor a mérleg másik tálcáján minden ott van, amiről csak álmodni mer? Nos, ha nem is szép döntés, de teljesen érthető, és teljesen emberi. A Tűz könyvének első fele Zuko teljes feleszméléséről szól: Annak útjáról, hogy belássa a hibáit. És ezt egyedül kell megtennie, Iroh is csak kevés tanácsot ad. Zuko kénytelen felismerni, hogy már ő maga is helyteleníteni kezdte saját tetteit. Először kétségbeeséssel reagál: Pánikba esik, hogy elveszíthet mindent, amit épphogy visszakapott, ennek eredménye lesz a robbantóember megjelenése. Ismét nagyon jó rész a strandon töltött: ekkorra már egyértelműen elkezdte belátni a hibáit. Mikor megkérdezik, kire haragszik, nem tud mást mondani: saját magára. Ekkor kap ismét egy útmutatást a nagybátyjától, és valamennyire magyarázatot is a személyiségbeli dualitás kialakulására. Ennek a karakternek mindkét szerephez fantasztikus lehetőségei vannak: Az antagonistához, és a hőshöz is. Ám a napfogyatkozás előtt immár végleg helyre teszi magában az eseményeket, és a kedvenceim közé tartozó jelenet során végre megoszt az apjával minden sérelmet. Immár nem saját hibájának tekint mindent, ami történt: Pontosan tudja, hogy az apja kegyetlensége okozott neki fájdalmat, anélkül, hogy ő okot adott volna rá. És innentől már hátat fordíthat neki, és elindulhat a jó úton. Aangék újra szembesítik a hibáival, de már képes bebizonyítani, megváltozott: Immár megvan a személyiségében az a stabilitás, ami Ba Sing Se-ben hiányzott. És valahol, a sorsfordító túrák Zukóval ezt is mutatták: Immár ő is segített, gyakran tanácsot adott másoknak. Sokkát képes volt bíztatni, Aanggal együtt értették meg a tűzidomítás lényegét, és tudott támaszt nyújtani Katarának, amikor rajta kívül senki. Toph sajnos nem jutott el vele egy sorsfordító túrára, ennek szerintem legfőbb oka az is volt, hogy ő igényelte valójában legkevésbé. És végül, a fináléban, Zuko legyőzi az utolsó akadályokat is: Ideértve a húgát. Noha végeredményben Katara az, aki lezárja azt a harcot, mégis Zuko diadala is érzékelhető: Kilépett a testvére árnyékából, minden szempontból. A végén pedig Tűz Uraként eléri a karakterfejlődés csúcsát. Én is érzékeltem egy Korra-Zuko párhuzamot a Korra legendájának utolsó könyvében. Erre voltak konkrétabb utalások, és voltak gyengébbek, de szerintem a legfontosabb, hogy ha elindulunk Zuko történetének szinte elejétől, láthatjuk, hogy amit a sorozat vele kapcsolatban bemutat, az nagyrészt egy gyógyulási folyamat. Zuko alaptermészete nem annyira agresszív, mint amilyennek a történet elején látjuk, a harmadik könyvben, miután visszatérnek a napharcosoktól, már sokkal higgadtabb, barátságosabb karakterként tűnik fel. Mindenesetre, azt hiszem, biztosan kijelenthetjük, hogy animációs sorozat az Aang legendája előtt ennyire komplex és emberi karaktert még nem jelenített meg.

 Sokka a történet bohóca, agya, és vezére. Kezdetektől jópofa, szerethető karakter, de mégis hatalmas a fejlődése. Már az első évadban nyilvánvalóvá válik, hogy mekkora lett a felelőssége, mikor húgával együtt a Déli Sarkon maradt. Ugyanakkor ritkán szentelnek figyelmet annak, hogy hogyan érezhette magát. Nála csak jóval kisebb fiúk maradtak a törzsben, férfiak nincsenek, lányok és gyerekek veszik körbe, akikkel csak próbál háborúsdit játszani. Sokka tehát nem találja a helyét, ezért a sorozat elején puszta komikus közjátéknak tűnik fel. Ám szépen lassan rájöhetünk a karakter valódi értékére. Bizalmatlansága az (és persze az ösztönei), amelyek leleplezik előtte Villámot, később ő az Északi Levegőtemplom védelmének egyik fő szervezője. Láthatjuk a történet egyik legszebb szerelmi történetének résztvevőjeként Yue oldalán, ő deríti ki az információkat a napfogyatkozásról, az inváziós haditerv is az ő eszét dicséri. Mindeközben a szemlélete is átalakul, és Sozin Üstökösének érkezésekor is fontos szerepet tölt be. Noha rengeteget veszekednek, nagyon szép a kapcsolata a húgával: Töredékekből derül ki, hogyan pótolták egymás számára a szülőket, akik közül az egyiket végleg, a másikat pedig évekre elveszítették. Noha Sokka egyértelműen az apjához kötődik jobban, megemlíti, hogy az anya szerepét Katara vette át az életében, és éppen ezért ő azt is elfogadta, hogy néha anyáskodó. Egyben Sokka jelképezi ebben a sorozatban az egyenlőséget: Nem idomár, de ki merné tagadni, hogy az egyik legjobb harcos?

 Toph, személyes kedvencem, egyszerűen csodálatos karakter. Nem olyan régen olvastam először, hogy eredetileg Aang földidomár tanára férfi lett volna… de azt hiszem, óriási köszönet a készítőknek, hogy lecserélték egy vak kislányra. Toph példamutatása fantasztikus, ő az, aki megmutatja, hogy mindig, minden körülmények között légy hű önmagadhoz. Katara még változik, alkalmazkodik… Toph viszont megvárja, míg a világ alkalmazkodik hozzá. Ha ő koszos akar lenni, kócos akar lenni, akkor mindenki fogadja el. Ha pedig nem képesek rá, az sem számít. Amíg ő jól érzi magát a bőrében, semmi nem számít. Tudja ki ő, határozott, harcos alkat. És a sorozatban sokaknak van szüksége az ő erejére, és kitartására. Fel tudja rázni Zukót, sőt, később, időskorában pont az ő nyers stílusa, gúnyolódása az, ami végül rákényszeríti Korrát: Lépjen tovább, szedje össze magát. A két karakter között már több párhuzamot vontam, de itt van még egy: Mindkettejük fontos segítséget kap a világ legnagyobb földidomárjától. Tophfal kapcsolatban az egyik legérdekesebb mozzanat pont a vaksága. Idomárképességeit pont ez tette ennyire fantasztikussá, és az egész karakter attól válik erőssé, hogy be akarja bizonyítani: Ő attól, hogy vak, nem lesz kevesebb. Sőt, talán ha nem a föld rezgései alapján tájékozódik, sosem ismeri fel a fém és a föld kapcsolatát, és sosem válik az első fémidomárrá. Ahogy később, a képregényekben fogalmaz: Úgy volt képes megmozdítani a makacs elem legmakacsabb részét, hogy hozzá hasonlóvá vált. Makacsul be akarta bizonyítani, hogy nem gyenge, sőt, ő a legjobb földidomár. Ám mégis, láthatunk rajta változást, sokkal kevesebbet, mint a többieken, de szintén pozitív irányba: Míg megjelenése után Toph flegma és szarkasztikus, hallani sem akar a csapatszellemről, a sorozat végére (noha szarkazmusáról nem mond le) odaadó barát lesz. Toph példája inspiráló, és tanító a sorozat nézőinek: Ő az, aki túllépett a nehézségeken, és végül teljes mértékben felvállalta önmagát.

 Időről-időre feltűnt, de csak a harmadik évadban kapott nagyobb szerepet Suki. Ő egyike azoknak, akik a feminista vonalat képviselik a történetben, az egyik első, aki ezt nyíltan kimondja. Kyoshi harcosai egytől egyig nők, és Suki a vezető. Ő ébreszti rá Sokkát: Semmi előnyt nem jelent a harcban, ha valaki férfi. Lány lehet éppen olyan jó harcos, mint egy fiú. Az ő kapcsolatuk ezért is érdekes: Sokka rajta keresztül fogadja el teljesen egyenjogúnak a két nemet. És ezért hoz nagyon jó üzenetet a sorozat, amire majd a Korra legendájánál visszatérek: Mert rajzfilmben én még nem láttam ilyen egyensúlyt a nemek között. (Filmben, könyvben is ritka.) Ezáltal Sokkának nem csak romantikus kapcsolatot jelent Suki: hanem legalább annyira tanító, szemléletváltoztató tényező.

 Irohra már sokat hivatkoztam, főleg Zukónál, de gyakorlatilag ő az egyik legbölcsebb, és legsokoldalúbb karakter: Megjelenik vicces nagybácsiként, spirituálisan magas szintű mesterként, félelmetes erejű ellenfélként, felelősségteljes vezetőként, bölcs tanítóként, szerető apaként/apafiguraként.  Ha megfigyeljük, alig néhány karakter van a történet során, akiknek nem ad tanácsot. Sőt: az üstökös érkezése előtt ő az, aki rádöbbent mindenkit a feladatára. Rendkívül komoly pillanatai vannak, ám legalább annyira a humor forrása is. Zuko szemében, ahogy azt a fiú Ozainak is elmondja, a történet sorén Iroh egyre inkább apafigurává növi ki magát. A Korra legendájában is megjelenik ennek az apa-fia kapcsolatnak az erőssége: az idős Zuko őszinte döbbenettel reagál, mikor megtudja, hogy Korra beszélt a nagybátyjával a szellemvilágban. (Iroh spirituális emelkedettségét is mutatja, hogy nem reinkarnálódott, halála után a szellemvilágba került) A történetből az is kiderül, mi vezette Iroht erre a nagyon pozitív útra: A fia Lu Ten halála. Ennek körülményeit nem ismerjük, csak azt tudjuk, hogy Ba Sing Se ostrománál esett el, és ez összetörte az apját. Én azt tudom elképzelni, hogy ekkor döbbent rá, a háború pontosan mennyi fájdalmat tud okozni. Én személy szerint hiszem, hogy ezután csatlakozott a Fehér Lótuszhoz, és ha később ő került volna hatalomra Tűz Uraként, a háború véget ért volna. De sajnos ez a „Mi lett volna ha…” kategóriába tartozik, valószínűleg sosem kapjuk meg a kérdésekre a választ. A karakter legnagyobb érdekessége számomra, hogy ennyire pozitív, ennyire bölcs személyként is képes a történet szerves része maradni.

 És végül, de nem utolsósorban, az egyetlen általam elemzett antagonista: Azula. A Tűz Hercegnője elképesztően negatív karakter, hidegvérű gyilkos, kegyetlen, gúnyos, rosszul bánik a szolgáival, elviselhetetlenül viselkedik a testvérével, tiszteletlen a nagybátyjával, és az anyjával. Itt azonban érdemes elgondolkodni, hogy vajon mi tette Azulát ilyenné? Mert ehhez hasonló emberek egyszerűen nem születnek. Azula valószínűleg mindig kissé instabil volt, a sorozat végére meg is őrül, de úgy tűnik, az egyetlen, aki hatni tud rá, az apja, aki ajnározza. És el is érkeztünk a probléma gyökeréhez: Hogy Ozai végig egy Azula típusú gyereket akart. És bizony egy ilyen ember nevelése (szándékosan nem használom a szeretet szót Ozai esetében) borzalmas hatással lehet bármilyen gyerekre. Azula ellentétesen gondolkodik saját tetteiről, mint Zuko: Míg bátyja csak a hibát veszi észre minden tettében, Azula nem hiszi el, hogy tévedhet. Ez nagyon jól látszik Maijel való összecsapásakor: Egyszerűen nem fogadja el, hogy igenis, van erősebb a félelemnél, ami az ő manipulációs eszköze. Nem látja a szeretet, szerelem, barátság hatalmát, ami a sorozat hőseit viszi előre: Éppen ezért, hogy a tanulság világossá váljon, Azulának el kell buknia, méghozzá csúfosan. Az egyik legmotiváltabb, legkidolgozottabb fő gonosz, mégis, egy pillanatra sem merül fel, hogy esetleg ép ésszel megússza. Az apja tanításainak a félelemről és a fájdalomról el kell buknia, de míg Zuko el bírja engedni ezeket az eszméket, Azulába már túl mélyen beleitták magukat, mert bátyjával ellentétben sosem rendelkezett olyan védelmezővel/támogatóval, aki visszatéríti a helyes útra. Én valamennyire hibáztatom az ő történetében Ursát: Azula is többször mondja, hogy az anyja szörnyetegnek hitte, és noha ez nem igaz, bizony hiányzott az az anyai támogatás, amit a nő csak Zukónak adott meg. Személy szerint úgy gondolom, az, hogy Azula idáig jutott legfőképp ennek volt köszönhető. A strandon is, máshol is, voltak emberi pillanatai… de egyszerűen nála már nem lehetett előhívni semmilyen pozitív tulajdonságot. Egyszerűen túl mélyre süllyedt, és ő az, akinek az állapotából már nem volt visszaút.

 Remélem, élveztétek az elemzéseket, sokat gondolkodtam rajta, pontosan mit lehet belelátni, mit is tanítanak nekünk ezek a karakterek, mitől nőnek a szívünkhöz, vagy miért taszítanak minket. Konklúzióként annyit szeretnék levonni: Minden szereplő félelmetesen komplex, gyakran tragikus múlttal. Többeknél írtam már: Animációs sorozat ennyi mély, emberi karakterrel, ennyi traumával a háttérben az Aang legendája előtt nem volt. Várom a véleményeket az elemzésről, ha tetszik, írnék egyet a Korra legendájának karaktereiről is, ahol természetesen rengeteg párhuzammal, és felnőttebb, társadalmi/politikai, és filozófiai témákkal is dolgozhatnék. Köszönöm az olvasást!