A következő fanfiction Linhiful, a www.fanfiction.com felhasználójának tulajdona, én csak fordítottam az engedélyével.
Eredeti: http://www.fanfiction.net/s/8248032/1/Remember
Író: Linhiful
Műfaj: hurt/comfort/dráma
Korhatár: 9+
Karakterek: Asami S. és II. Iroh Tábronok
Plot: Könnyebb volt a dühét Makóra fókuszálnia, mert ez azt jelentette, hogy nem kellett arra az emberre gondolnia, akiről azt hitte biztos pont lesz az életében. Az évadfinálé, ahogy Asami élte meg. Enyhe Irosami.
Írói megjegyzések:
Figyelem: a LoK nem az enyém
A finálé után rengeteg Asami érzés maradt bennem, és nem is tudom… Sokkal jobbat érdemel annál, mint ami adatott neki. Igazából sírtam, miközben ezt írtam.
Csak egy kis jele az Irosaminak, mert nem akartam ezt a történet középpontjába helyezni.
Asami nem akart az apjára gondolni, nem akart arra az emberre gondolni, aki tulajdonképpen egyedül felnevelte. Arra, aki biztosra ment, hogy nem jár egyedül. Arra, aki megtanította vezetni. Arra, aki biztosra ment, hogy tud harcolni. Arra, aki azzá az emberré formálta, aki ma is volt.
Le kellett nyelnie a szomorúságát, amikor rájött, hogy minden, amit tanított neki arra a napra készítette fel, amikor harcolnia kéne az ő oldalon, az Egyenlőségieket támogatva.
Próbált nem gondolni az első napjára a volán mögött, arra, ahogy majdnem a gyár oldalába ütközött, és arra, hogyan nevetett rajta az apja, megfogva a kormány egyik oldalát és a helyes irányba kormányozva a kocsit. Asami régen azt hitte, hogy mindig is ő lesz az ő embere. Hogy nem számít, hány emberbe ütközik élete során; mindig ott lesz neki Hiroshi Sato.
Egyszerűbb volt a dühét Makóra fókuszálnia, mindent arra zúdítania, ami előtte volt. Mert ez volt az utolsó dolog, amit meg tudott próbálni irányítani. Amit meg tudott próbálni megjavítani.
Így hát nem tudta visszatartani, amikor visszatértek, összehúzva a szemeit, ahogy rájuk fókuszált.
- Sokáig elvoltatok.
És Mako visszavágott, mert azalatt a kis idő alatt, amíg együtt voltak Asami olyan embernek ismerte meg, aki egyszerre csak egy dologra tud koncentrálni. És most éppen Korra volt a fókuszában.
- Felderítésen voltunk.
Ám a kép Korra és Mako csókjáról nem hagyta nyugodni. Nem tudta, hogyan kezdődött, vagy hogyan történt, de képek áradata öntötte el folyamatosan az elméjét. Talán az edzés alatt történt, egy túlfűtött csata kettejük között kicsúszott a kezükből. Egy szenvedélyes roham, amit nem lehet megállítani. Hogy őszinte legyen, nem biztos, hogy meg akarta állítani őket.
Mert ha megállítaná, emlékezne az Egyenlőségiek kesztyűjének nehéz súlyára a kezében. Vagy az érzések áradatára, ami akkor öntötte el, amikor rábámult, érezni az elektromosságot, ahogy átáramlik a kesztyűn. Emlékezne az apja tekintetére, amikor sokkolta.
- Mindegy – mondta, válaszként Makónak és az emlékeknek, amiket kétségbeesetten próbált felejteni.
( - )( - )( - )( - )
Hallotta Makót zörögni, ledobni a takarót és felkelni. Nem mozdult a helyéről, közel tartva magához a takarót, miközben az előtte lévő csálé kunyhót bámulta.
Érezte, ahogy az álom visszarángatja, nyitott karokkal fogadva vissza a kényelembe. Ám akkor kezdődnének a rémálmok. Akkor lenne az összes gyerekkori emléke fertőzött amiatt, amit megtudott.
- Te sem tudsz aludni? – egy pillanatra Asami azt hitte, hogy szavait felé intézte. Hogy törődött vele annyira manapság, hogy megnézze jól van-e. Egy pillanatra majdnem válaszolt.
- Olyan őrült ez az egész, pár hónapja a Déli-sarkon voltam és a tűzidomár vizsgámra gyakoroltam, és most egy háború közepén állok.
Egy pillanatra Asami elképzelte, hogy mi lett volna, ha Korra ottmaradt volna. Hol tartana most az élete, ha az Avatar nem csöppen bele? Akkor is ott heverne azt kívánva, hogy az apja visszatérjen? Akkor még lenne barátja?
Asami megrázta a fejét, arcát a kezeibe temetve. Nem. Inkább tudni akarja az igazat. Tudni most, nem pedig később a város romjai közt.
- Tudom. Akkor még nem is ismertük egymást, és most, el sem tudom képzelni az életemet nélküled. Te vagy a leghűségesebb, legbátrabb és legönzetlenebb ember, akit valaha ismertem.
Asami megengedte magának az álmot, próbálva elutasítani a szemei égését, ahogy a könnyek nem akartak lefolyni. Nem akarta, hogy meghallják, ahogy szipog vagy, hogy lássak ahogy remegnek a vállai.
- Én is úgy gondolom, hogy eléggé elképesztő vagy, de ezt már úgyis tudod.
Ekkor tudta Asami, hogy vége van.
( - )( - )( - )( - )
- Itt az idő elintézni az apámat – elutasította a szívébe markoló érzést, amikor ezt mondta, a fájdalom sokkal elviselhetetlenebb így, hogy kimondta. Próbálta meggyőzni magát, újra és újra átismételni, hogy az apja nem az az ember volt, akinek hitte.
- Várj, – mondta Korra, és Asaminak végig kellett néznie, ahogy Mako mellette halad, végig Korrára fókuszálva.
Nem is tudta, hogyan nem vette észre korábban. A nézés, amit Mako Korra felé intézett olyan volt, amit még soha nem látott tőle. Olyan, amilyet felé sohasem intézett.
Asami még egy szívfájdalmat megengedett magának, ahogy végig a földet bámulta, a könnyeket maradásra kényszerítve.
Nem számított, mennyire fogadta el, mennyire volt nyilvánvaló, nem készítette fel arra, hogy Mako másnap reggel elé álljon.
- Asami, sajnálom, hogy a dolgok így fellázadtak ellenünk, de bármi is történjen ma, szeretném, ha tudnád, hogy mennyire törődöm veled.
Egy pillanatra megengedte magának, hogy azt higgye, még mindig az étteremben ültek az első randijukon, és hogy arra a cuki, bogaras fiúra bámult, akit elütött a mopedjével. Megengedte magának, hogy a taxira gondoljon, amikor a feje a mellkasán nyugodott, és a világ tetején érezte magát.
- Én is törődöm veled – és még egy puszit megengedett az arcára, mielőtt hátat fordított volna neki, a helyére koncentrálva Bolin és Iroh között. Magában tartotta addig, amíg felmászott Nagára, és a karjait Iroh köré fonta.
Ahogy mentek, a férfi semmit nem mondott a könnyekről, amik a hátát mosták.
( - )( - )( - )( - )
- Asami, tudom, hogy fájdalmat okoztam, és sajnálom – a hangjára ébredt, és ha őszinte akart lenni önmagához, el kellett fogadnia, hogy ez volt a legmegnyugtatóbb dolog, amit az utóbbi időben mondtak neki. Ám ahogy felkelt, karjaival szorosan a háta mögé kötözve, és ahogy megütötték fülét a szavai, tudta, hogy ez csak illúzió.
- De hiszem, hogy egy nap észhez térsz, és újra egy család lehetünk.
Asami felült és rábámult, fel sem ismerve az előtte álló embert. Emlékezett az éjszakára a gyárban, amikor a barátaival harcolt, és tudta, hogy ez már nem lehetséges.
- Megőrültél? Hogyan lehetnénk egy család azok után, amit műveltél? Anya utálna, ha látná mivé lettél!
- Hogy merészelsz, – kiáltotta, megragadva a cella rácsait. Még soha nem látta ilyen dühösnek, és tudta, hogy túlment az apja határain. – a halálát bosszúlom meg!
Soha nem fogja visszakapni az apját.
( - )( - )( - )( - )
Végigfutott rajta az adrenalin, a kezei irányították az Egyenlőségi masinát, és a dühét a repülők összezúzására összpontosította. Mindig is a gépezetek körül érezte magát otthon. Ahogy ropogtak, a tűz fellángolt, és már majdnem érezte a hőt az üvegen keresztül.
- Asami, mégis mit képzelsz, mit csinálsz? Azokat az embereket véded, aki elvették tőled az édesanyádat!
Ő, amikor visszaemlékezett az anyjára, mindig az együtt töltött boldog napok jutottak eszébe. Azokra az éjszakákra akart emlékezni, amikor fésülte a haját, azokra a napokra, amiket a pálya mellett töltöttek, nézve a Satomobilokat, ahogy tesztelik őket. Az anyja volt az, aki kiváltotta a szeretetét a Satomobilok iránt, ahogy a szél először kapott bele a hajába, ahogy az utcákon versenyeztek.
- Nem érzel már szeretetet anya iránt. Túlságosan tele vagy gyűlölettel.
Nem akarta, hogy az emlékei bemocskolódjanak.
- Te hálátlan, arcátlan kölyök.
Az agya kikapcsolt, amikor Hiroshi beléütközött, ledobva őt a földre. Csak bámulta a gépezetet, amivé az apja lett.
- Most már látom, hogy számodra nincsen remény – és a keze felemelkedett, mintha azért akarná megbüntetni, mert szemtelen volt. Az apja azelőtt még soha nem ütötte meg.
De Hiroshi Sato igen.
Földdarabok repültek felé, és Asami megragadta a lehetőséget, hogy lelökje apját, és hogy előtte sokkolja. Lebámult rá, felkészítve a gépet hogy lezárja ezt az egészet, egyszer s mindenkorra.
Viszont meglátta az apja arcát, a keze lecsúszott a karról, és egy pillanatra azt gondolta, hogy minden helyrejöhet köztük.
Ám egy karom felé repült, és alig volt ideje elmozdulni onnan.
- Tényleg szörnyű apa vagy – újra megragadta a kart, benyomta a gombot és kilőtt egy kötelet az apjára, nézve, ahogy megfogja és megrázza, mielőtt még mozdulatlanul a földre hullott volna.
( - )( - )( - )( - )
A hajón ült, a lábait lelógatva, ahogy arcát a tenyerébe temette. Hallotta, hogy lépések közeledtek felé, de elutasította azokat.
Éppen mögötte állt meg, hallotta a ruhák suhanását, amikor leült mellé.
- Nem Korra mellett kéne lenned? – kérdezte, ahogy megfordult.
Ám nem azokkal az arany szemekkel találkozott, amikre számított.
- Jól vagy? – kérdezte Iroh, hátrahajolva, hogy kényelmesebben tudjon ülni mellette.
- Sajnálom – mondta, miközben elfordult tőle, hogy a vízbe bámulhasson – Azt hittem valaki más vagy.
- Azt remélted, hogy Mako vagyok? – a lány megrántotta vállait, aztán felhúzta lábait átölve azokat, majd lehajtotta fejét térdeire.
- Nem is tudom, mit reméltem – a férfi közelebb ment hozzá, felemelve a kezét, mintha át akarná ölelni, de csak a levegőt súrolta, mikor már vissza is tért az oldalához.
- Rendben van, tudod. Hogy reménykedsz – Asami nem mondott semmit válaszként, csak becsukta szemeit, mert a könnyek csak nehezen maradtak helyükön. Talán ha nem mond semmit, Iroh elmegy és békében sírhat tovább. – Úgy értem, abból amit hallottam, ugyanannyit vesztettél mint Korra, ha nem többet.
Sokkolva nézett fel rá, ahogy szavak hagyták el a száját:
- M-Mi? – most tényleg átöltet az egyik karjával, közelebb húzva magához.
- Szerintem már tudod, de a vállam alkalmas arra, hogy valaki kisírja magát rajta – a gát megtört, nem tudta tovább tartani, zokogás hagyta el torkát, ahogy a karjait a nyaka köré fonta és a mellkasán sírni kezdett. Iroh nem mondott semmit, csak nyugtatóan simogatta a lány hátát, aki közben a könnyeivel és a sminkjével összekente a tábornok egyenruháját.
|
AJÁNLOM AZ OLDALT
Súgó
Cím