2014.06.08. 13:37, Ano
5. fejezet
Egész jó volt ott a tetőn. Úgy éreztem, mintha évek óta ismertem volna Rent… mintha máris barátok lettünk volna. Talán azok is voltunk, azonban furcsa volt, hogy elég volt hozzá egy nap, hogy ilyen közel kerüljünk egymáshoz. Igen tartalmas nap volt. Reménykedtem, hogy a másnap nyugodtabb lesz. Ahogy a csillagokat bámultam eszembe jutott egy érdekes kérdés.
- Szerinted miért élünk? Mi értelme van élnünk? - kérdeztem továbbra is az égre bámulva.
- Furcsa és váratlan kérdés - gondolkodott el. - Szerintem mindenki másért él. Én azért élek, mert a világ csodái magával ragadtak. Imádok idomár lenni és amint befejeztem az iskolát, saját pro-idomár csapatom lesz. Bejárom a világot, és kihívom az összes földidomárt. És majd ha 80 évesen visszaemlékezek az életemre, elégedett szeretnék lenni, és elmondani, hogy mindent elértem, amit szerettem volna, és semmit nem bántam meg.
- Hű, ez mélyenszántó volt - néztem rá oldalra fordulva, de ő a csillagokat vizsgálta. Az egész firmamentum tükröződött a tekintetében, és ahogy bámultam, teljesen elvesztem a mélységében. Örvénylő gondolatok között meghallottam halk hangját, de csak a képzeletemben. Csillagképekről beszélt és arról, ő is milyen jól érzi magát. Ki gondolta volna, hogy ilyen jól elszórakozom majd ezzel a lánnyal. Olyan kis buta… vagyis nem kimondottan buta, csak nem ért a csillagászathoz. Aranyos volt, hogy semmit nem jegyzett meg abból, amit mondtam. Vicces lány és egész… helyes… anyunak meglehet, hogy… mintha bámulna valaki… és meleg levegő csapta meg a fülem.
Rájöttem, hogy a fejétől egy centiméterre bámulom és ez neki is feltűnt. Gyorsan elrántottam a fejem és bő magyarázkodásba kezdtem:
- A fejed… az arcod… volt rajta egy… bogár, de már elrepült - mondtam a lehető legközömbösebben.
- Köszönöm, hogy szóltál - nevetett és a fejemre csapott.
- Héj! - háborodtam fel.
- Visszajött a bogár - vont vállat.
- Ugye akkor ezzel letudtuk a szellemvadászatot? - kérdeztem meg miután kinevettem magam.
- Nekem ennyi elég volt, hogy megbizonyosodjak róla, különleges vagy. Látod a szellemeket, szerintem ez nem hétköznapi. Utána kéne járni.
- Mi? Neked ez tetszik?
- Neked nem? Nem akartál soha különleges lenni?
Ezzel elgondolkodtatott, de tulajdonképpen mindig is egyedi akartam lenni, hogy úgy érezzem, nem vagyok könnyen pótolható, hogy ér valamit az életem.
Segítőkészen a kezét nyújtotta.
- Gyere! Most már menjünk aludni. Holnap iskola.
A fenébe is! Teljesen megfeledkeztem az iskoláról! Miért kell suliba menni? Nem maradhatok otthon? Nincs kedvem ehhez az egészhez.
Ismételten megcsinálta a föld-korongokból álló lépcsőt és lesétáltunk rajta.
* * *
Minden kék és piros színben úszott. Egy erdő közepén álltam. Hirtelen fehér állatok bukkantak elő a bokrokból és a lombkoronákból. Lepkék szálltak körülöttem, nyúlpockok merészkedtek a közelembe és fehér szarvasoroszlánok bújtak meg a fák mögött. A rengeteg fehér állat egyszerre szólalt meg egy ismerős hangon:
- Nem bántalak.
Sikítva nyitottam ki a szemem és gyorsan felültem az ágyban. Kapkodtam a levegőt, de, mikor felfogtam ez csak egy buta álom volt, kezdtem újra megnyugodni. Kócos hajam izzadt homlokomhoz tapadt és úgy éreztem a tüdőm összefacsarodott az oxigénhiánytól. Talán ritkán takarítottak a vendégszobában és összegyűlt a por.
Bátorságot gyűjtöttem, hogy felálljak a sötétben és megkeressem az ablaknyitó rudat. Óvatosan leléptem az ágyról, azonban a harmadik lépés után megbotlottam valamiben. Egy puha szőrös valamiben. Elfogott a pánik és megint kapkodni kezdtem a levegőt, de azzal nyugtattam magam, hogy csak egy párna az. Csak egy párna az! A lágyan beszűrődő fényben megláttam, hogy az a valami mocorog az ágy mellett. Lassan felém ugrált, én egyre hátráltam, miközben küszködtem, nehogy megint bepánikoljak.
Megpillantottam a nagy füleit és a hosszú bajszocskáját és az édes kis állat láttán megenyhült a szívem. Egy csöpp kis nyúlpocok volt, szokatlanul világos bundával. Már majdnem magamhoz hívtam, mikor észrevettem valami különlegeset benne… a szeme… gyanúsan ismerős volt. Csak pár másodperc kellett, hogy rájöjjek, honnan: ugyan ilyen szemekkel nézett rám a gyíkvarjú. Lebénultam. Mintha egy emberi mosolyt fedeztem volna föl az állati külszín mögött, de túlságosan váratlanul jött ez a felfedezés, ahhoz, hogy normálisan gondolkodjak.
- Ren! Ren! - sikítottam. - Itt van! Segíts!
- Mit tegyek, hogy ne ijedj meg tőlem? - kérdezte az állat már-már türelmetlenül.
- Csak hagyj békén a gyíkvarjú barátoddal együtt! - kiabáltam hisztérikusan. - Mért követtek mindenhová? Mit akartok tőlem?!
De ahogy Ren belépett, az állat eltűnt és nem kaptam választ a kérdésemre.
- Mi az? - kérdezte a kelleténél kicsit nyugodtabban.
- Megint itt volt egy fehér állat! Egy albínó nyúlpocok volt az.
- Téged üldöznek a fehér állatok?! - ásította.
- Nem tudom, mi is ez. És, hogy mit akarnak tőlem.
- Akkor jó éjt! - Már kanyarodott is vissza a szobájához.
- Itt hagysz?! - háborodtam fel.
- Egyedül nem bírsz aludni?! - emelte fel ő is hangját.
* * *
- Hagyj már takarót nekem is! - rántott egyet rajta és teljesen lehúzta rólam.
- Én hagyok! Csak te vagy telhetetlen! - húztam vissza.
- Hozd ide a sajátod! - sajátította ki újra a pokrócot.
- Én ugyan vissza nem megyek abba a szobába! Inkább alszok takaró nélkül! - kuporodtam össze.
Pár perc múlva megenyhült és betakart.
- Jó éjszakát, te kis kukac - suttogta.
- Kukac, aki mondja! - válaszoltam halk, nyugodt hangon. Ő csak kuncogott egyet-kettőt majd visszafeküdt.
Én még órákat töprengtem azon, hogy mért üldöznek a fehér állatok. Mi történik velem? Az iskolában képzelődök, képeket látok, a tetőn letámad a beszélő gyíkvarjú aztán a szobámba settenkedik egy kis nyúlpocok. Hallom Ren gondolatait és az álmom is… Nem értem, mi történik itt. Talán ennyire megvisel az iskolaváltás. Talán, ha kipihenem magam, elmúlik ez az őrület. Csak reméltem, hogy igazam van.
De legbelül tudtam, hogy ezek üres kifogások és természetfeletti erők munkálkodnak az ügyben. De, hogy mi volt az ügy lényege, sejtelmem sem volt. Féltem kicsit és az egyetlen, akire akkor támaszkodhattam, Ren volt. Lassan közelebb bújtam hozzá, biztonságot keresve és remélve, elég mélyen alszik, hogy ne vegye észre félreérthető közelségem. Végre álomra hajtottam fejem és nyugodtan pihenhettem az agyam hátsó részébe űzve a frusztráló gondolatokat.
* * *
Az arcomra sütő reggeli nap fénye keltett fel. Lassan kinyitottam a szemem, de mikor kinyújtóztam volna lefogott valami. Hátra néztem, Ren engem átölelve aludt. Mellkasa hátamhoz simult, éreztem a szívverését, és mikor kifújta a levegőt, melegség simogatta a nyakam. Ajkaira néztem; álmában mosolygott. Egyszerűen nem volt szívem fölkelteni, így finoman visszafordultam.
Viszont elég volt egy bágyadt pillantás az éjjeliszekrényén pihenő órára, hogy újra bepánikoljak. Hét óra tizennyolc perc, vigyorogta arcomba a vekker. Már eléggé késésben vagyunk! Nem szerettem volna összetörni ezt a szép pillanatot, pár percig még Rent néztem, erőt gyűjtve, hogy hamarosan én legyek e bájos mosoly eltűnésének okozója. Ó, de eltűnt az magától, lassan ő is kinyitotta szemét és másodpercek alatt felfogta a közelségem mértékét, én gyorsan hátrébb csúsztam és ő is elengedett.
- Őm… jó reggelt - mondta bizonytalanul.
- Jobbat - válaszoltam. - Csak nézz az órára! - kimásztam az ágyból és fölálltam, hogy a helyemre csúszva megnézhesse maga is, mennyire el vagyunk késve. Ekkor tudatosult bennem: tulajdonképpen itt állok előtte egy szál pizsamában. Fehérnemű nélkül. Meztelennek éreztem magam.
- Látod, hogy elaludtunk? Megyek is gyorsan átöltözni! - kapkodtam.
- Átkozott óra, hogy soha nem ébreszt fel! A francba! - kelt ki az ágyából zsörtölődve, hogy bütyköljön valamit rajta. Én az ajtóból néztem, ahogy a takaró lecsúszott meztelen hátáról és egy nyújtózással minden izma megfeszült.
- Nem öltözöl át? - fordult hozzám értetlenül.
Elpirulva siettem vissza a szobám felé. Megálltam az ajtóm előtt és megfontoltan nyúltam az kilincshez.
- Nem mersz benyitni? - hallottam a hátam mögül és ijedtemben majdnem összeestem. Ren állt mögöttem életnagyságban, egy szál pizsamanadrágban; erre akkor döbbentem rá, mikor megfordultam. Elvörösödve próbáltam tudomást sem venni hasizmairól vagy mellizmairól, vagy egyáltalán a sötét tónusú bőréről.
- Nem kell ennyire zavarba jönni. Megértem, hogy vannak félősebb emberek is - nyugtatgatott. - Körülnézzek neked?
- Nem vagyok pisis! Be merek menni. Öltözz te is fel! Találkozunk öt perc múlva a konyhában. - Ekkor alkalom nyílt, hogy hamvas bőréhez érjek - és éltem is vele - tenyerem felkarjára helyeztem és csak egy kis habozás után toltam saját szobája felé.
AJÁNLOM AZ OLDALT
Súgó
Cím