Szerelmek. Rejtélyek. Erőpróbák.
Yoko Sano messzebbre visszanyúló múlttal rendelkezik, mint gondolná. Míg az új iskolába való beilleszkedéssel van elfoglalva túlvilági erők munkálkodnak körülötte. Mikor megtudja igazi sorsát, élete 180 fokos fordulatot vesz. Új és érdekes barátokra tesz szert, akik kiállnak mellette a végső csatáig. De vajon eldöntheti-e egy fiatal lány a nem e világi háborút? Olvasd el!

6. fejezet

Megfogta a kezem és úgy futottunk az iskolába majd lihegve toppantunk be a terembe.

- Elnézést a késésért… - kezdtem volna magyarázkodásba.

- Bocsánat! Rossz terem - csukta be Ren gyorsan az ajtót. - Nem itt vagyunk. Mi az első óránk? - Én csak vállat vontam tanácstalanul. A földet bámulva megvakarta a fejét és halkan mormolta a heti órarendet. A tegnapi hibátlanul az eszébe jutott, de a mai nappal gondjai voltak. - Töri… esküdni mernék, hogy törivel kezdünk. - Szinte hallottam, ahogy a fogaskerekek kattogtak a fejében, de nem vártam ki, míg eszébe jut.

- Testnevelés. - olvastam fel hangosan a mellettünk álló parafatáblára kiszegezett órarendről.

- Hát persze! - csapott homlokára, mintha eddig közel járt volna a válaszhoz. - Gyere gyorsan! - Ismét szaladtunk. - A tesitanárotok vicces nő, de a későket nem szereti - fogta meg a kezem, míg száguldottunk le a lépcsőn - Az első órán mindig baleset megelőzési szabályokat olvasnak fel - amikhez jobb tartani magad -, szóval az öltözőkben vagyunk - hadarta, miközben átfutottunk az iskola másik szárnyába. Megállt egy ajtó előtt és értetlenül nézett rám.

- Mi az? - kérdeztem.

- A ti öltözőtök odébb van - mutatott balra. - Remélem, addig eltalálsz egyedül is - csipkelődött, de próbáltam tudomást sem venni róla és egy kopogás után besétáltam az öltözőbe.

- Elnézést a késésért - mondtam mielőtt még a tanárnő letámadott volna.

- El van nézve - dalolta meglepően kellemes hangon. - Yoko, ugye?

Én bólintottam.

- Gyere! A lényegről még nem maradtál le. - mosolygott a középhosszú festett hajú tanárnő a sötétkék szabadidőben. Szőkével melírozott barna haja úgy nézett ki, mint ha most jött volna a fodrásztól és Ren ijesztgetéseivel ellentétben szimpatikusnak tűnt. Két üres hely maradt a kis öltöző négy falához tolt padokon. Az egyik egy vörös hajú lány mellett, akiről már első ránézésre is sütött az ellenszenv. Szemei tűzkarikaként izzottak, tekintetével mintha egy keresztet rajzolt volna a homlokomra.

„Egy hetet adok neki” - olvastam le szájáról, ahogy padlizsán fürtös barátnőjéhez fordult. Láthatóan jól szórakoztak rajtam. Megajándékoztam őket a leglenézőbb tekintetemmel és inkább a csöndes, frufrus lány mellé ültem egy másik padon.

Világos volt a bőre, sötétszürke a szeme, elég volt ránéznem és legbelül valahogy éreztem, hogy ő is vízidomár. Halványan rám mosolygott és csendben kicsit odébb húzódott, hogy elférjek.

- Yoko - mosolyogtam rá, a kezemet nyújtva.

- Kina - rebegte halkan és kezet ráztunk. Ő is ujjatlan kesztyűt hordott, mint én. Máris találtam egy közös pontot.

- A többiek már ismernek engem tavalyról, de neked még nem mutatkoztam be - fordult felém a melírozott hajú hölgy. - Toshiko tanárnő vagyok, de hívj csak Szöszi néninek! - kacsintott. Félig felvont szemöldökkel néztem Kinára, de ő csak felhúzta vállát, mintha azt mondaná: „Ő már csak ilyen.”

Hosszú baleset megelőzési szabályok után átöltöztünk fekete nadrágba és fehér pólóba, majd jött az izgalmas rész. Na, nem mintha eddig nem tudtam volna szóról szóra, a pro-idomítás szabályzatait, de most végre egy tanár szájából hallhattam. Majd kiugrottam a bőrömből, mert az Arénának és ennek a sportnak már csak a gondolatától libabőrös lettem. Az álmom annyi volt, hogy legyen egy saját csapatom és valamelyik Arénában játszhassak, a nagy közönség előtt. Nem hírnevet akartam, csak saját magamra szerettem volna büszke lenni. Eszembe jutott a kérdés, amit még Rennek tettem fel. Miért érdemes élni? A válasz számomra ugyan az volt, mint Rennek: az idomítás. El se tudtam volna nélküle képzelni az életem, a világot.

Hát, milyen szomorú világ lehet az, amelyikben nincs idomítás, az ember nem tudja megvédeni magát, sokkal többet kéne fáradnia. Talán a technika sem tartana ott ahol most, ha nem lett volna valami természetfeletti mozgatórugó.

- No! - csapta össze a tanárnő a tenyerét. - Most, hogy már tudjuk is a szabályokat, kezdetét veszi az első pro-idomár órátok.

A diákok ujjongtak, engem is beleértve.

- Azzal kezdjük a tanévet, hogy kialakítunk nyolc kezdő-idomár csapatot. Gyertek, irány a tornaterem! - masírozott előre hóbortosan Szöszi néni. A fiúk már benn voltak a teremben, mikor mi odaértünk. A tanáruk egy magas, szálkás kopasz férfi volt - igazi sportmániás.

- Ezt nem egészen értem - fordultam suttogva Kinához. - Mért van két tanár, hogyha együtt lesznek az óráink?

- Igazából sokszor van külön óránk. Edzések, éves felmérések, de együtt is dolgozunk, javítjuk a csapatmunkát és mini meccseket rendezünk - mosolygott.

- Hűha. Mini meccsek… - merengtem - már nagyon várom.

A fiúk tanára - akit találóan Pipaszárnak neveztem el magamban - belefújt a sípjába és ellentmondást nem tűrő hangon jelentette ki: - Az első három órán erőléti feladatokat fogtok csinálni és felméréseket hajtotok végre. Az eredmények alapján sorolunk be fiúkat, lányokat vegyesen a háromfős csapatokba. Mivel tavaly még csak melegítettünk az idei évre, nem vagytok mindennel tisztában. Miután a tanárnővel közösen összeállítottuk a nyolc csoportot, megadjuk a lehetőséget, hogy csapatnevet találjatok ki magatoknak és kiválasszátok a mezetek színét, akár az igazi pro-idomárok az egyenruhájuk színét. A vízidomárokon kék, a tűzidomárokon piros, a földidomárokon zöld nadrág legyen! - A tanár ismét belefújt a sípjába, a fiúk libasorba rendeződtek mögötte és kimeneteltek az udvarra. Ren ment utoljára, hátranézett és biztatás képpen rám kacsintott.

- Na, tündérkéim jöhet a bemelegítés! - A melírozott hajú nő tapsikolt párat és ebből már mindenki tudta mi a feladat. Én csak Kinát figyeltem és utánoztam, amit csinál. Futottunk pár kört, bokakörzést csináltunk, bemelegítettük a kezünket és nyújtóztunk párat.

- Rendben, az első felmérés a felülés! Válasszatok párt! - jött a parancs.

Kinához fordultam és barátságosan megkérdeztem: - Lehetek veled?
Ő szégyenlősen biccentett, én visszamosolyogtam rá. Törékeny kis nádszálnak tűnt és féltettem a felmérésektől és ettől a kemény sporttól. Pedig inkább magamat kellett volna féltenem; kimaradtam a mágikus első évből. Akkor készültek fel az ez évi megpróbáltatásokra. Reméltem, hogy elég erős leszek ahhoz, hogy végigcsináljam.

* * *

Úgy tűnt, én voltam az egyetlen, akinek ezek az órák komoly megpróbáltatást jelentettek. Kina még csak meg sem izzadt - mély meglepődésemre. Mentségemre legyen, hogy a régi iskolámban sohasem volt egymás után két testnevelés óra és itt kimaradtam a bemelegítő, fizikumerősítő évből. Egy szó, mint száz, az első két óra eléggé kifárasztott ahhoz, hogy a nap további részében kimerülten nyúljak a padon. Elmenni a nővérszobába, hogy méretet vegyenek az egyenruhámhoz; emlékeztetni Rent, hogy megkérdezze, mikor kezdhetem el az edzést a nagybátyjával: ez a két dolog keringett a fejemben. Minden mást próbáltam figyelmen kívül hagyni.

Egyik szünetben, mikor Ren elment valahová pár barátjával, Kina mellém merészkedett. Leült, mély levegőt vett és elsuttogott egy sziát.

- Szia! - fordultam felé vidáman, mert előtte az ablakon bámultam ki. Vártam, hogy megjelenjen újra az a fehér gyíkvarjú. Úgy éreztem, a kíváncsiságom végre legyőzte a félelmem, tudni akartam, mit szeretne tőlem, miért jelenik meg folyton. De most nem jött. Egész nap nem láttam.

- Rosszul vagy? - érdeklődött kedvesen.

- Mi? Nem. Csak elgondolkodtam - meredtem magam elé.

- Te is szeretsz ábrándozni?

- Mondhatjuk - vontam vállat. - Mindig művészléleknek tartottam magam. Szeretek rajzolni, festeni, gyurmázni, olvasni és ábrándozni.

- De jó! Én is!

- Most látok először mosolyt az arcodon. Nem vagy túl vidám ember, nem igaz?

- Hát az igazság az, hogy kicsit magányos vagyok - magyarázta. - Egyedül költöztem a városba.

- Teljesen egyedül? - Ez eléggé meglepett.

- Délről jöttem. A hercegnő inasaként dolgoztam, és jó barátja voltam. A szüleim, akik szintén ott szolgáltak, sokat meséltek nekem a pro-idomításról. Egy nap elhatároztam, hogy elindulok világot látni, és beiratkozok egy pro-idomár akadémiára. Ide jöttem, hónapokig megéltem a Déli törzsfőnök adományából, de mikor elfogyott a pénzem kénytelen voltam állást szerezni magamnak. A Pro-idomár Arénában dolgozom, mint takarító, jegyszedő, és épp amire szükség van.

- Hű, ez nagyon klassz! Mármint nem az, hogy egyedül vagy és dolgoznod kell! Ne érts félre, de klassz lehet az Arénában dolgozni. Ismered a versenyzőket, ismered az egész helyet töviről hegyire. - Reméltem, hogy ügyesen kivágtam magam a kínos helyzetből.

- Igen - kuncogott. - Ha gondolod, egyszer körbevezethetlek.

- Az nagyon jó lenne! - vigyorogtam, ő viszont komoly arccal nézett rám, melyről leolvastam, hogy valami személyes kérdést szeretne feltenni.

- Lennél a barátom? - suttogta a földet bámulva.

- Persze! - Örültem, ha segíthettem valakin és rajta látszott, hogy szüksége van egy lelki társra.

- Köszönöm - ölelt meg engem hirtelen. Váratlan volt, de aranyos. Milyen szeretetre méltó lány.