– Víz. Föld. Tűz. Levegő.
   – Réges-régen a négy nép békében élt együtt, de minden megváltozott, amikor a Tűz népe támadást indított. Csak az avatár, a négy elem mestere képes megállítani őket, ami száz év háború után sikerült is neki. Most béke van, és az új Tűz uraként az én feladatom megbizonyosodni róla, hogy ez így is marad.

A Tűz ura
Zuko legendája
Második fejezet: A rabló és a pandúr

Ozai még határozatlanul járkált a sziklába vájt járatok végtelennek tűnő labirintusában. Még csak pár nap telt el az óta, hogy két kitartó híve kiszabadította a Forrongó Szikláról, és nem volt elég ideje, hogy megjegyezze a folyosók bonyolult alaprajzát.
   Megmaradt hívei, az ozaisták a hegyekbe vették be magukat. Tűzidomár létükre saját kezükkel kezdték el a sziklákba vájni rejtekhelyüket. Pár méternyi ásás után viszont egy barlangrendszerre bukkantak, ami tökéletesen megfelelt főhadiszállásnak. Közel a királyi palotának helyet adó vulkánhoz és a lábában meghúzódó fővároshoz, könnyen szemmel tarthatták a külvilág eseményeit.
   A nemesek által biztosított vagyonból villámgyorsan berendezték a feltárt termeket. A bejárathoz közel fél tucat hálóterem és négy étkező kapott helyet. Utóbbiak mögött egy közös éléskamrát alakítottak ki, aminek mindennapos feltöltéséért külön tagok feleltek. Az élelmiszerek egy részét a közeli paraszttanyákról, másik részét a városszéli boltokból szerezték be.

Beljebb a barlangban három edzőtermet is kialakítottak, közvetlenül az itt talált melegvízű források szomszédságában. Még beljebb rendezték be néhány fontosabb vezető személyes hálószobáját, az egyik folyosó végén pedig egy tanácstermet rendeztek be.

Ozai ebbe a tanácsterembe tartott, de mivel még csak nemrég hozták ide, nem volt benne biztos, jó irányba indult-e el. Már azon gondolkozott, hogy az első szembejövő embertől megkérdezi, amikor távolabb a járatból hangokat hallott. Ahogy tovább haladt a barlangban, kiderült, hogy a zaj az egyik edzőteremből jött, aminek a bejáratához még egy táblát is kitettek a következő üzenettel: „Zártkörű edzés, belépés csak saját felelősségre.”

A hajdani Tűz ura megállt az edzőterem előtt, és kíváncsian nézett be a helyiségbe. Bár csak keveset látott a benti eseményekből, az valósággal lenyűgözte. Egy férfi fekete, majdnem teljesen testhez simuló ruhában, mindkét kezében láncot forgatva nézett szembe egy megtermett ember méreteivel büszkélkedő szalmabábbal. Ozai a folyamatosan mozgásban lévő fegyveren alig vette észre, hogy minden egyes láncszem két oldalára két-háromcentis fogakat erősítettek.

Pont amikor Ozai belesett az edzőterembe, a férfi mindkét láncot a szalmával kitömött báb felé hajította. Ahogy a fegyverek körbefonták áldozatukat, fogak tucatjai mélyedtek a szalmába. Ozai elképzelte, mi történne, ha egy élő embert kapnának el. Elképzelte, ahogy azok a fogak áthatolnak bőrön, húson, izmon. Abból a szorításból nem szabadulna senki.

A férfi, mintha csak érezte volna, hogy figyelik, pár másodpercnyi szünetet tartott, majd egy hirtelen mozdulattal maga felé rántotta mindkét fegyvert. A pusztítást látva Ozai arra gondolt, mennyivel jobban járt volna szerencsétlen bábu egy óriáskígyóval. A láncok először hasonló módon roppantották össze, utána viszont szabályosan kettévágták. Ozai még fel sem eszmélt a látványból, amikor egy hang megszólította a háta mögül.

– Felség!

Egy alacsony, görnyedt hátú férfi sietett felé a folyosón. Ghalim tizedes annak idején még Zhao tengernagy északi hadjáratában is részt vett. Azon kevesek közé tartozott, akik viszonylag épségben tértek vissza a sarkról. A Víz törzsének kudarcba fulladt ostroma után a tizedes pszichiátriai kezelésre szorult sokkos állapota miatt. Kevéssel a Fekete Nap előtt jött rendbe, és hősiesen kivette a részét az invázió visszaverésében. Ezt követően pedig kalóznak állt, szenvedélyesen fosztogatva és elsüllyesztve az ellenséges hajókat, főleg a Víz törzsének hajóit. Olyan pletykák is keringtek, hogy néhány hajót adtak a parancsnoksága alá, amikkel aztán blokád alá vette korábbi felettese bukásának helyszínét. Ha hinni lehetett a szóbeszédnek, hajói még mindig a jégtáblák határán állomásoztak, a legkisebb halászbárkát is célba véve.

– Ha jól sejtem, a tanácstermet keresi, Felség – hajolt meg Ozai előtt, amikor odaért hozzá.
    – Igen, csak már kezdtem bizonytalanná válni, jó irányba indultam-e el.
   – Hogyne, pontosan erre van – egyenesedett fel Ghalim. A falra erősített fáklyák fénye megvilágította arcának sebhelyeit, amiket nagyrészt a Fekete Napon, valamint a kalózként megvívott csatákban szerzett. A tizedes sietősen megfordult, és elindult a barlangban. – Erre tovább. Zhong kapitány már várja Felségedet.

Ozai követte a tizedest a folyosón, ahogy egyre beljebb hatoltak a hegy gyomrában, de gondolatai minduntalan visszatértek a láncokat suhogtató férfira az edzőteremben. Ezt meg is említette Ghalimnak.

– Láncokkal? – kérdezett vissza a tizedes. – Az Pai Tong lehetett, az egyik elit orgyilkosunk. Ők szoktak zártkörű edzéseket tartani. Elég veszélyes ilyenkor a közelükbe menni, de így nem kell visszafogniuk magukat.
    – Hányan vannak?
  – Hatan alkotnak egy összeszokott csapatot. Pontosak, hatékonyak és nagyon diszkrétek.

Ghalim tizedes vezetésével hamarosan elérkeztek a folyosó végére. A tanácsterem messze a legnagyobb volt a kivájt helyiségek közül, tele egyszerű székekkel, velük szemben egy hatalmas asztal állt. Az asztalon és az asztal mögötti falon is egy-egy térkép kapott helyet, mindkettő akkora, amekkora az alatta lévő felületen elfért. A falra akasztott térképbe bizonyos helyeken különböző színekben pompázó, nagyfejű gombostűket szúrtak, míg az asztalra kiterített térkép ugyanazon helyein különböző színű bábuk álltak.

Zhong kapitány ez utóbbi fölé hajolva töprengett, amikor Ozai és kísérője beléptek a terembe. Erős izomzatú ember volt, fekete haja végét vörösre festette, de nem kötötte a szokásos copfba, amióta a háborúból visszatérve leszerelték. Még Iroh tábornok alatt szolgált Ba Sing Se ostrománál, amikor egy földidomárral való találkozáskor egy sziklát kapott az arcába. A szikla bezúzta az arcát, még most is látszódtak rajta a nyomok. A kapitányt akkor érte a legnagyobb döbbenet és csalódás, amikor Iroh abbahagyta az ostromot. Leszerelése óta hangoztatta elégedetlenségét, hogy legszívesebben visszatérne a frontvonalba és hogy türelmetlenül várja a háború végét.

De amikor vége lett a háborúnak, mégsem örült neki. Ő nem a békét várta a többi néppel, hanem azt várta, hogy ne legyen többi nép. Zuko hatalomra kerülésével Zhong hátat fordított a Tűz népének, és barátaival együtt a hegyekbe vonult. Megalapította az ozaisták csoportját, akiknek legfőbb céljuk lett visszaültetni Ozait a trónra, és megvalósítani, ami a százéves háborúnak is célja volt. Most is, ahogy a térképet fürkészte, a kapitány szeme dühtől, elszántságtól és céltudatosságtól csillogott.

– Mik a fejlemények, kapitány? – kérdezte Ozai.
   – Most kaptam hírt róla, hogy a Tűz urának egyik követe visszatért az Északi-sarkról – felelte Zhong, majd Ghalimhoz fordult. – Kijátszotta a kalózaidat, tizedes.
  – Ez mekkora gond? – tekintgetett kettejükre felváltva Ozai. – Mekkora fenyegetést jelent?
    – Ha a Tűz ura erősítést küld nekik, fel kell adnunk a blokádot. Nincsenek tartalék hajóink, és az esetleges károkat is csak nehezen tudnánk kijavítani. Most próbálom eldönteni, merre vonuljunk vissza a sarkról.

Ozai végignézett a térképen. Kevés tanulmányozás után egy sárga figurán akadt meg a tekintete a Bálnafarok-sziget közelében.

– Ez is egy hajóflotta? – kérdezte. Zhong bólintott.
    – Igen.
    – És a miénk?
    – Nem is a Levegő nomádjaié. A kalózok többsége velünk van. Miért?
   – Akkor ott hagyjuk az északi flottát, ahol van – Ozai egy könnyed mozdulattal a térkép déli széle felé tolta a figurát. – Figyelemelterelés. Megtámadjuk a déli törzset is, és hogy biztosra mehessünk, eljuttatunk egy segélykérő üzenetet Zukóhoz. Van egy kis barátnője, egy déli vízidomár. Ha ő kérne segítséget, Zuko őt fogja előnyben részesíteni. Ezzel szerzünk egy kis időt nektek – fordult Ghalimhoz, – hogy kifosszátok az északi törzset. De ahogy a kapitány is mondta, nem állhatunk le velük harcolni, tehát így sem lesz sok.

Ghalim meghajolt Ozai előtt, majd kisietett a teremből. A hajdani Tűz ura kettesben maradt Zhong kapitánnyal.

– Nos, mi a következő terv? – kérdezte kevés hallgatás után.

– Milyen terv?

– Zuko eltávolítására. Azt hittem, már kitaláltál valamit, miután Mai nem járt sikerrel.

– Ja, hogy az! Nos, a helyzet az, hogy az esküvőt az avatár szakította félbe, akinek tudtommal súghattak a szellemek is. Egy apró tényező, amivel nem számoltunk, és sajnos nem is nagyon tudunk mit kezdeni vele. Sajnos még mindig a Tűz urának palotájában vendégeskedik, ezért kénytelenek vagyunk még pár napot várni. Előbb-utóbb el kell hagynia a várost, hiszen más kötelességei is vannak. Akkor fogunk lépni. Addig pedig foglalkozzunk valami mással!

Zhong elindult visszafelé a folyosón, nyomában Ozaijal. Néhány kisebb üreg mellett haladtak el, amik a csoporton belüli fontosabb emberek személyes lakrészéül szolgáltak. Főleg a Zhonghoz és Ghalimhoz hasonló háborús veteránok laktak itt, az ozaisták vagyonát biztosító nemesek csak a nagyobb megbeszélések idejére hagyták hátra kényelmes villáikat. Végül elértek egy privát lakrészhez képest nagyobb teremhez. Akárcsak a többi egyéni hálóban, az ágy az egyik falnál állt. Vele szemközt egy kicsi polcot szereltek a falra. Azon két rendkívül vastag, többszáz oldalas, valamint egy vékonyabb, csupán párszáz oldalas kötet feküdt, többnek nem is igazán akadt volna hely. A bejárattal szemközti falnál egy sokkal nagyobb szekrény állt, minden egyes fiókja megcímkézve. Az üreg közepén egy asztalka kapott helyet, rajta kisméretű kések, kavicsok, mozsár, illetve egy teleírt papírdarab.

A terem lakója, egy rövid hajú, enyhén borostás férfi feléjük fordult, amikor meghallotta a közeledtüket. Ahogy Ozai a szemébe nézett, olyan érzés fogta el, hogy bármit kérdezhetne tőle, megkapná a választ.

– Felség, bemutatom Fon Dalát – intett felé Zhong kapitány. – Egy guru.

– Guru?

– A családja vele együtt immár három generáció óta az idomítás lélektanát és az idomítás során lezajló folyamatokat kutatja, egy-két igencsak érdekes áttörést is elérve – a kapitány Fonra nézett. – Összeírtad, ami kell?

A guru mosolyogva felemelte a papírt az asztalról.

– Itt van minden szükséges hozzávaló.

– Remek – mondta Zhong, miközben átvette a listát. – Akkor nem marad más hátra, mint beszerezni őket.

– Csakhogy – szólt közbe a guru, és rámutatott az utolsó sorra, – ez a nyugtató hatású fű igen ritka, és megeshet, hogy nem lehet pénzért hozzájutni. Javaslom, hogy ezért Alagot küldd el.

Zhong bólintott.

– Meglesz. Bízd csak ránk!

*

Zuko sosem szerette a tanácskozásokat. Hercegként azért utálta őket, mert csak nagy ritkán kérték ki a véleményét, anélkül pedig jóformán meg sem szólalhatott. Azt mondták, nem ért az ilyen dolgokhoz. Bízott benne, hogy idősebb korára már őt is többször fogják megkérdezni. Nem is vágyott másra.

Most viszont minden másra vágyott, csak a tanácskozásokra nem. A Tűz uraként mindenben neki kellett kimondania az utolsó szót, ami kifejezetten idegesítette. A megvitatásra váró ügy komolysága sem változtatott a hozzáállásán. Nemrég érkezett vissza a követ, akit az Északi-sarkra küldött. A követ jelentette, hogy a sarkot kalózok vették blokád alá, a Víz törzse pedig mindennemű segítséget szívesen fogad. A blokád azt is megmagyarázta, hogy az előző hat követ miért nem tért vissza.

A probléma megoldására több különböző javaslat is született. Zuko nem is értette, miért kell ennyire bonyolítani a dolgokat. Volt, aki azt tanácsolta, hogy azonnal küldjék oda a királyi flottát és semmisítsék meg a kalózokat. Mások óvatosságra intették, azt mondták, csak egy kisebb rajt küldjenek, hogy meggyőződhessenek a fenyegetés valódiságáról. Voltak, akik azt a véleményt hangoztatták, ne csak hadihajókat, hanem velük együtt segélyszállítmányt is küldjenek, míg mások szerint a szállítmány ráért, előbb a kalózoktól kell megszabadulniuk.

Zuko két oldalán Aang és Iroh ült, két személy, akiknek a tanácsát mindig szívesen vette. Tudta, hogy néhányan túl gyengekezű uralkodónak tarthatják emiatt, de mivel még csak tanulta, milyen a Tűz urának lenni, ragaszkodott nagybátyja tanácsaihoz. Most is hozzá fordult először.

– Te mit mondasz?

– A segélyszállítmány nem várhat. Ki tudja, hányan haltak már éhen a blokád miatt. De az egész flottát sem küldheted vele. A fővárost is védenünk kell, ha az ozaisták támadnának.

Zuko gyorsan eldöntötte, mit tegyenek.

– Két hajónyi élelem és egy hajónyi gyógyszer első körben elég kell legyen. Ha többre is szükség lenne, majd küldjük. És öt hadihajó fogja kísérni a szállítmányt.

A főtanácsos egyetértően bólintott. A Tűz ura ismét a többiekhez fordult.

– Akkor, ha senkinek nincs ellenvetése…

A tanácsterem előtti folyosóról hangok szűrődtek be, kizökkentve ezzel Zukót. Dulakodás hallatszott odakintről, majd a kapu kitárult, mire a többiek is kíváncsian a bejárat felé fordultak. Az ajtóban egy harmincas éveiben járó, simára borotvált arcú férfi jelent meg. Szemei borzalmat és kétségbeesést tükröztek, kezében tekercset tartott.

– Felség! – kiáltott, miközben pár lépéssel közelebb jött a tanácshoz. Szakadt ruhái és piszkos arca talán már nem is tűnhetett volna ki jobban a teremben tartózkodók közül. Mikor közelebb ért, színpadiasan térdre borult. – Szörnyű híreket hozok, nagyuram. A Déli-sarkot kalózok támadták meg. Segítségre van szükségünk.

– Hogyan? – Zuko úgy pattant fel a székéből, mintha bolha csípte volna meg. Nagyon reménykedett benne, hogy rosszul hallotta a férfit. – Ismételd meg!

– A Víz déli törzsét megtámadták a kalózok, felség. Sürgősen segítségre van szükségük.

Aang is felállt a helyéről. Őt is legalább annyira aggasztották a követ szavai, mint a Tűz urát. Iroh viszont a helyén maradt, rezzenéstelenül figyelve a jövevényt.

– Köszönöm, hogy tudattad velem a helyzetet – szólalt meg rövid hallgatás után Zuko, mikor végre nyugalmat tudott erőltetni a hangjába. – Most mehetsz. Keresd fel a királyi gyógyítót, aki ellátja a sebeidet, utána pedig kérj új ruhákat az udvari szabótól!

– Hálás köszönetem, felség – hajolt meg a férfi, majd megfordult és kisietett a teremből. Zuko már nem láthatta, amikor a kapuőrök mellett elhaladva elmosolyodott.

– Változik a terv – fordult Aanghoz a Tűz ura. – A konvoj dél felé indul, az északiaknak várniuk kell.

– Nem – szólt közbe az avatár. – Küldd csak északra a hajókat, délre én megyek.

Zuko bólintott, majd visszafordult nagybátyjához, hogy véglegesítsék a döntést. Csakhogy Iroh nem volt a helyén. Pontosabban már nem volt sehol.

*

Alag Fui hivatásos tolvaj volt, és büszkén gondolt a legjobbként magára. Legyen az egyszerű zsebtolvajkodás a napi betevőért vagy komoly biztonsági rendszerek kijátszása mások megbízásából, ő értett hozzá a leginkább.

Titka nem abban rejlett, hogy mindig észrevétlen tudjon maradni, bár tényleg vigyázott rá, hogy ne kapják rajta, amikor elemel valamit. Éles hallása sokat segített neki ebben, ehhez pedig még hozzájárult saját célirányos edzésprogramja, amivel egyetlen célja volt: minél hajlékonyabbá és rugalmasabbá tenni a testét, hogy olyan helyeken juthasson be házakba, ahol nem számítottak rá. Ami még inkább éltette – holott csak ritkán engedhette a dolgokat odáig fajulni, – amikor dolga végeztével járőrökbe futott és üldözésre került a sor. Menekülésben nem akadt párja, még kevésbé rendőr, aki pár percnél tovább a nyomában tudott volna maradni.

Alag utcagyerekként, a sorstársaival töltött idő alatt fejlesztette tökélyre azokat a készségeket, amiknek azóta jóformán nap mint nap rendkívüli hasznát vette. A többiekkel naponta többször játszották a „Kövesd a vezért!” nevű játékot. Kieséses rendszerben vetélkedtek egymással, ő pedig rendre eljutott a döntő fordulókig. Futás közben, háztetőkre felkapaszkodva és közöttük ugrálva érezte igazán elemében magát. Az volt az ő világa. Manapság leginkább éjszakánként hódolhatott szenvedélyének, amikor senki sem látta. Nappal csak akkor kapaszkodott tetőre, amikor üldözőt kellett leráznia.

Tolvajként azon dolgozott a legtöbbet, hogy hajlékony legyen, menekülési technikáját viszont már gyerekkorától kezdve finomította. Egész testalkatát erre hegyezte ki: nem volt magas, inkább középtermetű, erős, izmos lábakkal az ugráshoz, vékony termettel és majdnem teljesen kopaszra nyírt fejjel a minél kisebb légellenállás érdekében. Gyors volt, robbanékony és olyan távolságokat tudott átugrani, amire más teljes meggyőződéssel azt mondta: lehetetlen.

Szigorú értelemben véve Alag sosem volt híve Ozainak és hivatalosan nem is csatlakozott az ozaistákhoz. Ugyanakkor rengeteg megbízást kapott tőlük, amiket szívesen teljesített. Nem csak a fizetségért, sokkal inkább a kihívásért. Nagyon szerette a kihívásokat, az érzést, amikor az adrenalin végigszáguld az erein.

Ezért is érte csalódásként, amikor felkérték erre a munkára. Amikor meglátta a listát Zhong kapitány kezében, még nagyot dobbant a szíve. Mi mindent kell majd vajon ellopnia? – gondolta magában. Aztán kiderült, hogy a felsorolt dolgok többsége teljesen hétköznapi és bármelyik boltban meg lehet őket venni. Kapott pénzt a beszerzésükre, valamint egy hamis királyi pecséttel ellátott felhatalmazást, arra az esetre, ha valamit nem akarnának neki eladni. Egyedül a lista utolsó tétele tűnt érdekesnek. Valami nyugtató hatású fű, amit nem biztos, hogy pénzért megkap.

Szándékosan ezt hagyta utoljára. Amikor a lehetőségre gondolt, hogy kifuthatja magát, jóleső borzongás futott végig a hátán. Magabiztosan lépett be egy gyógyítóhoz, akiről többen is mondták, hogy gyógynövényeket is árul.

Az egyszerű, földszinti helyiség minden falánál tárolóeszközök sorakoztak, feltehetően tele növényekkel. Alag egyenesen az ajtóval szemközti pulthoz lépett, ami mögött egy fiatal, pocakos férfi állt.

– Üdvözlöm! – köszöntötte. – Sajnos a mester nincs bent. Én csak az inasa vagyok, de talán tudok segíteni.

– Rukoafű kéne. Van raktáron?

– Rukoafű? – kérdezett vissza az inas, a tarkóját vakargatva zavarában. – Nos, van egy kevés, de a mester kikötötte, hogy nem adhatok belőle csak úgy bárkinek. Tudja, nagyon erős nyugtató hatása van, ezért csak olyanoknak ad belőle, akiket előtte saját kezűleg vizsgált meg és akiknek szerinte is arra van szükségük.

Alag ügyelt arra, hogy ne lehessen érzelmet leolvasni az arcáról. Nem akarnak adni? Akkor jöjjön a B terv! Kiterítette a hamis iratot a pulton.

– Parancsom van, hogy a Tűz ura nevében lefoglaljak belőle valamennyit.

Az inas elkerekedett szemmel nézett a papírra. Látszott rajta, hogy zavara még tovább nőtt. Nem tudta eldönteni, kihez legyen hű: a gyógyítóhoz, akinél szolgált vagy a Tűz urához. Végül megrázta a fejét.

– Várja meg a mestert! Ezt vele kell megbeszélnie.

Alag szája széles mosolyra húzódott. Elérkezett az idő, hogy életbe lépjen a C terv.

*

Ramini Mongha a szokásos délutáni őrjáraton vett részt. Társával, Azannal ketten feleltek a királyi palota északi szomszédságában elterülő városrész biztonságáért, immáron fél éve. Elég kevés időt töltött még a rendőrség kötelékében, ezért is küldték erre a viszonylag békés környékre. Ebben a negyedben ritkák voltak a bűncselekmények, ideális terepet szolgáltatva a kezdő rendfenntartóknak.

Amikor Ramini csatlakozott a rendőrséghez, nem kis döbbenetet keltett a többiek körében. Sokan emlékeztek még a lányra, akinek gyakran az orrára kellett koppintani a folyamatos csínytevései miatt. Ramini viszont úgy érezte, lassan mindenki megbarátkozik a jelenlétével. A régi hibáit sem hozzák már fel olyan lelkesen.

Az eseménytelen járőrözést viszont ki nem állhatta. Ilyenkor, amikor nem történt semmi érdekes és már Azannal sem tudott miről beszélgetni, minduntalan eszébe jutottak a régi, nehéz idők. Hat-hét évesen vesztette el a szüleit, ő maga pedig az utcára került. Hosszú, lapockáig érő haja, babaarca, ami azóta is megtartotta kislányos báját, valamint nagy, zöld szemei rendkívül vonzónak bizonyultak a fiúk körében, akik szinte azonnal rászálltak. Már ezekre a kezdeti éveire is pokolként gondolt vissza, de a helyzete csak még tovább romlott, amikor tizenegy-tizenkét éves korában elkezdett nőiesedni. Ekkor már jóformán egy nyugodt perce nem volt a fiúktól, akik zaklatták, erőszakoskodtak vele és belerángatták az összes stiklijükbe, aminek általában az lett a vége, hogy a rendőrök fogták el. Csakhogy Ozai idejében a rendőrök nem sokat foglalkoztak az utcagyerekekkel. Amikor elfogták, csak bevitték a kapitányságra, írtak egy jegyzőkönyvet a szabályszegéséről, majd elengedték. Ramini számára a segítség csak egy évvel később érkezett, méghozzá onnan, ahonnan a legkevésbé várta: egy idősebb fiú állt ki mellette, aki még arra is megtanította, hogy fusson el mások elől, legyenek azok az őt zaklató fiúk vagy a rendőrök.

Azannal éppen egy gyógyító rendelője mellett haladtak el. Ramini megszokásból bepillantott az egyik ablakon, hogy megnézze, bent is minden rendben van-e. Két férfit látott bent az épületben, mindkettő zömök termetű. A pult mögött álló pocakos csak a gyógyító inasa lehetett, már többször is látta az öreg tulajdonos körül sürögni. A másik egy vékony termetű, erős izomzatú fiatalember volt, bizonyára egy vásárló. Mindketten egy darab papír fölé hajoltak, ami a pulton feküdt.

– Csendes nap – jegyezte meg Azan, ahogy eltávolodtak a klinikától. – Pont, amilyennek szeretem.

– Én nem – kezdte volna Ramini, amikor fülsértő robajlás fojtotta belé a szót.

Ahogy visszafordultak, látta, hogy a rendelő ajtaja kirobban a helyéről. A keret maradványaiból sűrű, sötét füst szállt fel, valóságos falként törve az ég felé. Ezen a falon tört át a szinte teljesen tar koponyájú férfi, akit pár pillanattal korábban vásárlónak hitt. A férfi körül sem nézett, hanem azonnal rohanni kezdett.

– Megállni! – kiáltott utána Ramini, miközben társával a tolvaj után eredtek.

Szavai süket fülekre találtak. A férfi nemhogy megállt volna, még csak nem is lassított. Aki akár véletlenül is az útjába került, azt durván félrelökte. Időről időre hátranézett rájuk a válla fölött, hogy megtudja, a nyomában vannak-e még. A két rendőr pár percig még tudta követni a nyomát a forgalmas utcákon, amíg néhány ládán lendületet véve felkapaszkodott egy raktárépület tetejére. Akkor Azan hirtelen megállt.

– Mi az? – fordult felé Ramini, és ő is lelassított. – Nem megyünk utána?

– Viccelsz? – kérdezett vissza a társa, megpaskolva a hasát. – Csak nézz rám!

Ramini kénytelen volt igazat adni neki. Azan nem volt kifejezetten kövér, de látszott rajta a súlyfelesleg. Az üldözés további részét semmiképp sem bírná.

– Pasik… – dohogott magában, ahogy a tolvaj után ő is felmászott a tetőre. – Ma még semmi hasznotok nem volt…

Bár émelygés fogta el az előtte álló feladattól, a kötelességét teljesítenie kellett. Felkaptatott a tető gerincére, hogy minél magasabbról mérje fel a környéket. Gyorsan kiszúrta a tolvajt, aki pár háztetővel arrébb megállt és várta, hogy utána jönnek-e. Amikor észrevette Raminit, továbbindult.

– Dél felé tart! – szólt le Azannak. – Kérj segítséget!

Sosem szerette a „Kövesd a vezért!” nevű játékot, amit a többi utcagyerek olyan nagy élvezettel játszott. Eleinte nem is volt jó benne. A többiek előszeretettel gúnyolták, Lomha Monghának nevezték. Aztán jött a fordulat, amire nem számított. Egy idősebb fiú, valami Alag a védelmébe vette. Megtanította, hogyan küzdje le a terepakadályokat, hogy bízzon önmagában és a megérzéseiben. Vele együtt gyakorolt, mígnem már ők futották a döntő futamokat és az élete teljesen megváltozott. Még nem kelhetett versenyre a fiúkkal, de már legalább el tudta kerülni őket, ahogy a rendőröket is. De eljött az idő, amikor elege lett ebből is, hátat fordított a nyomornegyedeknek és csatlakozott a másik oldalhoz. És nagyon remélte, hogy örökre maga mögött hagyja a múltat.

Most pedig ismét azon kapta magát, hogy a szemét behunyva, mélyeket lélegezve koncentrált, igyekezett kikapcsolni az agyát, ahogy annak idején megtanulta. Valamennyire meg is lepte, amikor kisvártatva a régi, ismerős érzés hatalmába kerítette. Még lehunyt szemmel előrelépett a rézsútos tetőre. A lába csúszott a cserepeken, de az egyensúlyát nem vesztette el, sőt. Mélyebbre is helyezte a súlypontját, hogy nagyobb lendületet vehessen. Abban a pillanatban nyitotta ki a szemét, amikor a tető szélére érve elrugaszkodott. Átjutott a szomszédos épületre, de nem állt meg, hogy elcsodálkozzon azon, amit tett. Azok az idők rég elmúltak.

*

Az úgynevezett „követ” nem élt a lehetőségekkel, amiket Zuko ajánlott neki. A tanácsteremből egyenesen a királyi palota bejáratához sietett, onnan pedig délnek fordult. Az utcákon nyugodtan, ráérősen sétált, mintha semmi félnivalója nem lenne.

Irohnak ez csak még gyanúsabbá tette az illetőt. Megérzésére hallgatva, miszerint a férfi messze áll attól, hogy a Víz törzséhez tartozzon, követni kezdte, amikor távozott a tanácsteremből. Valahogy nagyon nem állt össze számára a kép. Ugyan miért támadnák meg a kalózok mindkét törzset? A sarkokon nincs sok minden, amit zsákmányolhatnak. Még valószínűtlenebb volt, hogy a két támadásról ugyanakkor kapjanak hírt.

Már a követ megjelenésénél kétségek fogták el. Korábban számos vízidomárt látott, mindet vastag, kék bundakabátban. A két törzsnél szinte mindenki azt viselte. Az idegen ruházata, bár olyan rongyos volt, hogy az avatatlan szemet képes volt becsapni, az övét nem. A férfi nem bundát viselt, hanem selymet, amit jóformán a város összes szabójánál be lehetett szerezni. És még azt a fáradtságot sem vette, hogy kékre fesse, mielőtt ilyen állapotúra szaggatta volna. Iroh a rengeteg piszok alatt is látta az anyag sötétvörös színét.

Azt elismerte, hogy a tanácsterembeli alakítás elsőrangú volt. Ahogy eljátszotta a minden veszéllyel szembeszálló követet, még maga a főtanácsos sem gondolt volna rá, hogy hazudik. Egyedül arra figyelt fel, amikor Zuko megismételtette a követtel az üzenetet. Míg korábban a férfi többes szám első személyben beszélt a törzsről, mintha tényleg közéjük tartozna, másodszorra már többes szám harmadik személyt használt, eltávolította magát a törzstől. Talán csak Zuko váratlan kérdése miatt zavarodott meg egy pillanatra, de ez is elég volt hozzá.

Iroh árnyékként követte az ismeretlent a forgalmas utcákon. Fejében rajzolta a város térképét, miközben dél felé haladtak a lakóházak sűrűjében. A főtanácsos már a főváros szélét jelző díszes kaput is látta, ahol az egyik utca átváltozott hosszú mérföldeken át kanyargó országúttá. A férfi nem sokkal a kapu előtt még bekanyarodott egy sikátorba. Amikor Iroh a sarokra ért és belesett az utcácskába, az ismeretlen épp kopogtatott az egyik ház ajtaján, majd a választ meg sem várva belépett rajta.

Az egykori tábornok azonnal a ház elé sietett, hogy semmiről se maradjon le. Az ablak előtt megállt, behajlította a térdét, hogy minél kevesebb látszódjon belőle, majd belesett a házba.

Az ismeretlen férfi egy székben ült egy kicsi, konyhával egybeépített étkezőben. Amikor Iroh benézett az ablakon, egy fiatal, legfeljebb harmincéves nő egy lavór vizet tett le elé az asztalra. Mivel az ablak üvege az egyik sarokban kitört, a főtanácsos tisztán hallotta a bent folyó beszélgetést.

– Hogy ment? – kérdezte a nő, miközben vendége lemosta az arcáról a ráragadt piszkot.

– Remekül. A Tűz ura elhitte minden egyes szavamat. Még az avatárnak is leesett az álla.

– Akkor Zhong elégedett lehet.

Irohnak a lélegzete is elakadt döbbenetében. Zhong? A legjobb kapitánya áruló lett?

– Legyünk türelemmel, hugi! – fordult az álkövet a nőhöz. – Az a hipnotizőr egy feladat elvégzése után rendes házat kapott. Hamarosan mi is kikerülünk ebből a nyomortanyából.

Miközben azt figyelte, ahogy a nő egyetértően bólint, Iroh fejében aggasztó gondolatok születtek. Az ozaisták még többen lehetnek, mint korábban gondolta. Olyanokat is maguk mellé tudnak állítani, akik magát Ozait nem feltétlenül támogatnák, de az anyagiakra nagy szükségük lenne. Erről pedig Zukónak is értesülnie kell.

Remélte, hogy hall még néhány nevet, de a lakók témát váltottak. Az álmaik kerültek sorra, hogy egy olyan környékre költözhetnek, ahol kevesebb a vandál és a bűnöző, hogy a férfi színészként majd beutazza a világot. Ehhez a ponthoz érve Iroh visszaosont a szélesebb utcához, majd ügyelve rá, hogy minél kisebb feltűnést keltsen, elindult vissza a palotába.

*

A tolvaj elképesztő ügyességgel menekült a háztetőkön át. Ramini nagyon rég látott ilyen macskaügyességű embert. Még abban az időben, amikor csak ábrándozott róla, hogy kijut a déli nyomortanyákból és maga mögött hagyja a városnegyedet, ahol utcagyerekként élt.

Különös érzés fogta el, mintha egy ismerőst üldözne. Ugyanakkor meggyőződése volt, hogy ez lehetetlen. Nem tudta elképzelni, hogy bárki, akit azok alatt az évek alatt megismert, ennyire északra elmerészkedne. A palota vonalát elég keményen őrizték, délen tartva az olyan csirkefogókat, mint amilyen ő is volt. A város északi része így megmaradt a középrétegnek és a tehetősebbeknek.

Kis idő múlva Raminit újabb elfeledettnek hitt emlékek rohanták meg, ahogy egyre délebbre jutottak. Egy csapásra azon kapta magát, hogy az évekkel korábbi versenyek helyszínein rohannak keresztül.

A teste jóformán magától cselekedett. Olyan emlékek kerültek felszínre a fejében a környékről, amikről nem is sejtette, hogy még mindig ott vannak. Egy hirtelen ötlettől vezérelve letett arról, hogy kövesse a tolvajt. Ugyanazon az útvonalon haladva sehogy sem tudott közelebb kerülni hozzá. Néha még az a gondolat is átfutott az agyán, hogy a tolvaj akár még nagyobb sebességre is képes lenne, csak vele akar játszadozni. Ha viszont túl tudna járni az eszén és elé tudna kerülni…

Célpontját továbbra sem veszítve el szem elől, Ramini egy másik házsoron haladt tovább. Az egyre magasabb épületek tetején nehéz volt tartani a tolvaj tempóját, még úgy sem, hogy az időről időre hátrafordult, amikor pedig úgy vélte, lerázta az üldözőjét, le is lassított egy kicsit. Ramininek pont erre volt szüksége.

Amikor a tető szélére ért, nem a következő épület irányába rugaszkodott el – hanem mellé. Félelem nélkül zuhant kétemeletnyit, mielőtt megkapaszkodott volna egy pillanatnyilag nem használt szárítókötélben, nagyjából három méterrel az utca fölött. Ahogy a vékony kötél belemélyedt az ujjaiba, megfordult a fejében a gondolat, miszerint ez mégsem volt annyira jó ötlet. Csakhogy ő már nagyobb fájdalmakat is kibírt, így hát egy hang nélkül tudott átlendülni egy másik kötélre, valamivel alacsonyabban, majd egy harmadikra.

A harmadik kötélen egyszer átfordult, hogy lendületet vegyen, majd egy elnyújtott szaltó után simán landolt a következő tetőn. Épp csak arra volt ideje, hogy körülnézzen, amikor a tolvaj kis híján nekiszaladt. Ramini egy villámgyors mozdulattal elkapta a jobb karját, és szabályosan lebirkózta.

– Végre megvagy! – kiáltotta diadalittasan.

Ekkor követett el egy hatalmas hibát. Ahelyett, hogy előbb hátrakötötte volna a tolvaj kezeit, a vállánál fogva megfordította, hogy a szemébe nézhessen. Kíváncsi volt rá, ki tudott majdnem megszökni előle. Hallotta a beszámolókat a többi rendőrtől, akiket elképesztő könnyedséggel hagyott le valaki. Mit szólnak majd, ha beviszi…

Ahogy megfordította a tolvajt, a lélegzete is elakadt döbbenetében. Hiába az eltelt évek, még mindig ezer közül is felismerte volna Alag Fui arcát. A férfiét, aki annak idején ennek a környéknek a sikátoraiban a védelmére kelt.

– Te meg? – kérdezte hökkenten.

Bár a férfi arcára is kiült a meglepettség, ő ocsúdott fel belőle előbb. Még mindig szabad kezével felemelt egy cserepet, ami a becsapódástól kilazult a helyéről, majd egy köríves mozdulattal, teljes erőből Ramini halántékához vágta. A nő mozdulatlanná dermedt, lassan lefordult Alagról, végül eszméletlenül lebucskázott a tetőről.

*

Ozai bizalmatlanul méregette a kezében tartott sötétzöld főzetet. A szagából ítélve kevés jóra számíthatott. Felnézett Zhongra és Fon Dalára, akik még vele voltak a guru saját termében.

– Biztos, hogy ez segít? – kérdezte fenyegetően.

– Igen, felség – hangzott Fon válasza. – Magam kezeskedem érte.

– A te érdekedben remélem, hogy nem csak egy átverés az egész.

A guru arcán sem a félelem, sem a bizonytalanság jelei nem mutatkoztak. Ozai ezt jó előjelnek vette, és egy húzásra kiitta a pohár tartalmát, amit kapott.

– Először a rukoafű hatását fogja érezni – hallotta a guru hangját.

Szinte abban a pillanatban úgy érezte, mintha fejbe kólintották volna. Gyorsan leült a fölre, mielőtt más, jóval fájdalmasabb módon kerülne oda. Szemét lehunyta, hátát a falnak támasztotta, és igyekezett figyelni a saját testére.

Kevés várakozás után kellemes melegség indult ki a gyomrából, ami fura bizsergés kíséretében az egész testében szétáradt. Ozai érezte, ahogy a melegséggel együtt energia tölti fel, ami minden egyes izmában erővé alakul.

Az egész talán egy-két percig tartott, de Ozai úgy kelt fel a földről, mintha egy kiadós alvás után ébredne. Fejét előbb az egyik, majd a másik oldalra döntötte, éles recsegésre késztetve az ízületeit. A másik két férfi kíváncsi tekintetétől kísérve maga elé bokszolt a levegőbe. Amikor pedig a keze megállt, egy tűzlabdát indított útjára, ami egyenesen a szemközti falba csapódott.

Folyt. köv.

Súgó Még nincs hozzászólás.

Új hozzászólás Frissítés