|
Egy vízidomár útja - promo
Juhász Barnabás 2013.04.02. 15:45
Hogy merészeled… a véremet idomítani?
Viharos éjszaka volt. Egy fiatal, mindössze tizennégy éves fiú állt egy jégfal tetején, a fekete, morajló víztömeget figyelve. A fagyos szél vadul rángatta sötétkék szőrmebundáját, amit viselt. Kezével a térdén támaszkodott, lihegve vette a levegőt. Mérföldeken át futhatott a végeláthatatlan jégmezőkön, miközben a hóvihartól alig látott valamit. Ha nem veszi észre a jégfal peremét az utolsó pillanatban, fejjel előre bucskázik bele az óceánba.
Nem volt hova mennie, még kevésbé egy hely, amit az otthonának mondhatna. Épp most hagyta hátra mindazt, ami eddig az otthont jelentette számára. Az apját, aki annyi éven keresztül tanította a vízidomítás művészetére, még ha a legkisebb hibákat sem tűrte meg. A kisöccsét, aki mindig a legjavát kapta mindenféle büntetésnek… és mégsem jött vele.
Igaza volt veled kapcsolatban. Tényleg gyenge vagy.
A fekete vízben tisztán látta az apja arcát. Sosem felejti el, amit látott rajta. A döbbenet és a düh keveréke, amikor szembesült vele, hogy a fia, az ő húsa és vére ellene fordult. És mindezt miért? Hogy mentse a testvérét, akinek nem volt elég bátorsága, hogy vele együtt fusson el.
Ettől eltekintve még nagy dolgokra lehet képes. Csak még nem áll készen rá.
A jég megrepedt a lába alatt. Mielőtt még reagálhatott volna, azon kapta magát, hogy a hátán csúszik egy meredek, jeges lejtőn, majd hatalmas csobbanással érkezik a vízbe. Egy csapásra minden nyugodt lett körülötte. A szél elnémult, a víz pedig mozdulatlannak tűnt. Ő viszont egyáltalán nem volt nyugodt. A fulladásnak már a gondolata is megrémítette. Kétségbeesetten csavarta meg a testét, hogy az arca lefelé nézzen, és két kézzel tolta fel magát – pontosabban a vizet tolta le.
Egy rakéta sebességével érte el a felszínt. Valósággal kirobbant a vízből és egy hosszú ívet írt le mielőtt visszaesett volna. Újra a felszínre verekedte magát, majd úszni kezdett egy néhány méterre lebegő jégtábla felé. Ahogy felmászott a tetejére, ismét minden érzékét megrohanta a külvilág: az üvöltő szél, a csontjaiig hatoló hideg és a több méter magas hullámok, amik ide-oda dobálták a jégtáblát. Vizet köhögött fel, miközben igyekezett biztosan elhelyezkedni a csúszós felületen.
Fázott. A szőrmekabátja teljesen átázott és ólomsúllyal nehezedett rá. Vad mozdulatokkal rángatta le magáról, hogy kifacsarja belőle a vizet. Nem sokat segített. Még mindig fázott és a végtagjai is elkezdtek zsibbadni. Egész testében remegett, ez pedig lassan felemésztette minden erejét. A látása elhomályosult, míg végül már csak feketeséget látott. Testvére szavai azonban még ekkor is visszhangoztak a fülében:
Noatak! Ne menj el, kérlek! Noatak!
| 
AJÁNLOM AZ OLDALT
Súgó
Új hozzászólás
Frissítés
csak rövid 
Cím