– Víz. Föld. Tűz. Levegő.

– A négy nép száz évnyi háború után ismét a béke korszakát éli, de a következmények katasztrofálisak voltak. A világ meggyengült és táborokra szakadt. A Levegő nomádjai szinte teljesen eltűntek a Föld színéről, és a régi határok sincsenek többé. A régi időket talán már sosem állíthatjuk vissza, de a mostani helyzeten még van mit javítani. Az új Tűz uraként ez többek között az én feladatom is.

A Tűz ura

Zuko legendája

Kilencedik fejezet: A Tüzes rózsák kertje

Mire Zuko kilépett a palota kapuján, Aang már felnyergelte Appát és Katara is készen volt.  Ahogy a Tűz ura csatlakozott útitársaihoz, a lány aggódva nézett rá.

– Minden rendben? – kérdezte.

– Miért? – kérdezett vissza Zuko. – Furán nézek ki?

– Olyan nyúzott vagy, mint aki napok óta nem aludt.

– Pedig hazafelé a hajón igyekeztem... De tényleg kemény volt az elmúlt néhány nap...

– Megtudtál valamit édesanyádról? A bácsikád azt mondta, azért utaztál el.

– „Megtaláltam a nyomát”, ahogy a jós ígérte. Egyelőre maradjunk ennyiben...

Katara megértően bólintott, és némán figyelte, ahogy Zuko feladja a csomagját Aangnak Appa nyergében. Miután ő és Zuko is felkapaszkodtak Aang mellé, és elindultak a felkelő nap irányába, csak akkor szólalt meg újra:

– Maijel beszéltetek?

– Úgy is mondhatjuk. De a veszekedés jobb szó lenne.

– Az utazás miatt?

– Azt mondja, nekem a népemmel kéne foglalkoznom. Még sosem láttam ilyen dühösnek.

– De hiszen azt teszed – szólt közbe Aang. – És mire bárki is észrevenné, már haza is hozunk.

– Szerintem nem kéne ezt ennyire hangoztatni – szólt rá Katara. – Semmi sem garantálja, hogy minden olyan simán fog menni, mint azt hiszed.

Aang a válla fölött hátrapillantott Katarára, csak aztán folytatta.

– Bízzatok bennem! Jók a megérzéseim. Ezzel a tárgyalással újabb lépést teszünk egy jobb világ felé.

*

Azan szinte percre pontosan ugyanakkor indult el otthonról, mint bármely más napon. A rendőrség kötelékében töltött idő alatt már szinte berögzült rutinná vált számára az egész napos járőrözés, és kifejezetten büszke volt rá, hogy még egyszer sem kezdte késve a szolgálatot.

 Ahogy becsukta maga mögött az ajtót, megpaskolta a zsebét. Meglepetéssel készült Ramini számára, és alig várta, hogy láthassa a lány arcát, amikor átadja neki. Lelki szemei előtt már látta is, ahogy kolléganője kitörő örömében átöleli és erősen magához szorítja. Elmosolyodott a gondolatra. Biztos nem fog ellenkezni. Ennyi öröm neki is jár. Rizának pedig egyébként sem kell feltétlenül tudnia róla.

Első útja, mint mindig, a piactér északkeleti sarkán álló élelmiszerstandhoz vezetett. A kofa már messziről mosolygott rá, amikor meglátta.

– Biztos úr – üdvözölte enyhe meghajlással. – A szokásosat?

Azan bólintott, de a kofa szinte meg sem várta. Azonnal levette a pultról a két legnagyobb húsos szendvicset, majd egy papírba tekerve átnyújtotta őket a rendőrnek. Azan leszámolta a szendvicsek árát, majd tízóraijával együtt indult tovább az északi városrészbe. A takaros házak közt sétálva hamarosan az étvágya is megjött, Azan pedig olyan ember volt, aki gyomrának szinte első elégedetlen morgására reagál.

Már mindkét szendvicset megette, mire összefutottak Raminivel. Azan karikákat látott a lány szeme alatt, és volt is sejtése, miért voltak ott. Az éjszaka nagy részét nyilván megint azzal töltötte, hogy megtalálja azt a Tüzes rózsák kertje nevű helyet. De nem olyannak tűnt, mint aki bármit is talált volna.

– Fáradtnak látszol – tette szóvá néhány percnyi járőrözés után, amikor Ramini ásított egyet. – Újabb izgalmas éjszakai kaland?

– Izgalmasnak nem nevezném. Az a hely mintha egyszerűen nem is létezne. Razul szépen átvert.

– És most mihez kezdesz?

– Abbahagyom. Eddig is kockázatos volt, most pedig kiderült, hogy teljesen felesleges is.

Azan hirtelen megtorpant, és miközben elővett egy papírdarabkát a zsebéből, rájátszott csalódással a hangjában válaszolt:

– Ezt nem mondod komolyan! Te nem szoktad feladni.

– Ha most megint azzal a rablással akarsz jönni...

– Még szép, hogy azzal jövök. Azt az ügyet te oldottad meg...

– Hivatalosan nem. Láttam a jelentést. Minket meg sem említenek.

– Aú. Ez nem volt szép tőlük.

– Fárasztó, hogy egy jó szavuk nincs felém. Nem tudom, hogy a múltam miatt-e, de úgy érzem, csak megtűrnek az őrsön.

– Akkor van itt valami, ami segíthet előrelépni – mondta Azan, miközben felmutatta a fecnit.

Ramini gyanakodva nézett rá.

– Az meg mi?

– Egy cím. Legutóbb úgy tűnt, hogy ez nagyon fontos neked, úgyhogy én is körbekérdezősködtem ez után a Tüzes rózsák kertje után. Egy ismerősöm pedig már volt ott, és megadta a címet.

A lány közelebb lépett, tekintetét egy pillanatra sem véve le a papírdarabról.

– Mit mondott még róla? – kérdezte hitetlenkedve.

– Csak annyit, hogy egy lángba borult rózsát ábrázoló cégért kell keresned, de ennél jobban nem akartam belefolyni ebbe az egészbe. Tudod, hogy van ez, nekem ott van Riza és a kicsi. Rájuk is gondolnom kell.

– Persze – bólintott Ramini és elvette a papírt. Miközben elolvasta a ráírt szöveget, még visszakérdezett. – Biztos jó a cím?

– Azt hiszem – mondta Azan, aki azért több hálára számított a lány részéről. – Azt hittem, örülni fogsz neki.

Ramini még mindig a címet memorizálta, miközben válaszolt.

– Majd örülök, ha elkaptam Fuit.

*

Kim talán még sosem aludt ilyen rosszul. Akárhányszor közel került a pihentetően mély alváshoz, sajgó karja minduntalan visszarángatta az éberségbe. Talán órákba is beletelt, mire végül sikerült elaludnia.

Mikor felébredt, úgy érezte magát, mint egy rongy, amit vagy százszor kifacsartak. Óvatosan feltornázta magát ülő helyzetbe és a falnak támasztotta a hátát. Egy tálcát pillantott meg az ajtó előtt, rajta kenyérrel, vízzel és egy apró tálkányi rizzsel. Nem is tudta, min csodálkozzon igazán: hogy egyáltalán kap valamennyi rizst, vagy hogy egy ekkora tálkába – ami méretét tekintve inkább szolgált egy „jóegészség-szaké” felhörpintésére – valaki képes rizst felszolgálni.

Mielőtt az ételért indult volna, töprengeni kezdett, mi legyen a karjával. Kizártnak tartotta, hogy fogvatartói közül bárki is venné a fáradtságot és ellátná a sérülését. Kénytelen lesz tehát ő maga megoldani. Az pedig nem lesz egy kellemes menet.

Újra körbenézett a kabinban, ezúttal kifejezetten valami szövetanyagot keresve. A helyiség viszont továbbra is mellőzött mindenféle díszítőelemet: se falvédők, se zászlók, semmi. Még fáklyák sem voltak, a kabinba egyedül a lány balján húzódó falon lévő kis ablakokon szűrődött be a kinti fény. Mintha a kalózok attól tartottak volna, hogy bármit is hagynak a kabinban, azt a fogoly szökéshez próbálná felhasználni.

Kim tekintete lassan egyre lejjebb siklott, míg végül maga alatt, a fekhelyén állapodott meg. Nem volt sok: egy régi, jobb időket is látott matrac és egy rongyos takaró.

A lány valamivel arrébb csúszott, hogy csak a takaró egyik felén üljön, majd megragadta a szabad sarkot, összeszorította a fogait és rántott rajta egyet. A szövet szakadásának hangja elnyomta fájdalmas sziszegését, de Kim nem állt meg. Előrébb csúszott, majd tovább tépte a takarót, addig ismételgetve, míg az hosszában végig nem szakadt.

Kim fogta a takaró egyik felét, majd amennyire csak tudta, teljes hosszában bekötözte sérült alkarját. Igyekezett minél kevesebbet mozgatni, de még így rendszeresen felszisszent, ahogy újra és újra fel kellett emelnie, hogy áthúzza alatta a takarót. Percekig tartó munka után végül meg is tudta kötni a takaró két végét.

A takaró másik felét egyszerűen átdobta a nyakán, majd előrehajolt, hogy a karja alatt is áthúzhassa. Ezt követően felegyenesedett és addig engedett a szöveten, hogy sérült karja többé-kevésbé vízszintesen feküdjön a hasa előtt. Végül foggal is besegítve csomót kötött a takaró két végére.

Kimerülten dőlt hátra, és percekig csak a zihálása törte meg a csendet. Legszívesebben visszafeküdt volna pihenni, de ebben a pillanatban hangosan megmordult a gyomra. Így hát maradék erejét összeszedve eloldalazott az ajtóig, magához vette a tálcát, visszahúzódott a legközelebbi sarokba és falatozni kezdett.

*

Zuko lassan kinyitotta a szemét és körbenézett. Még mindig Appa hátán repültek. Észre sem vette, hogy valamikor elszundíthatott.

– Felébredtél? – hallotta Katara hangját.

– Ühüm... – motyogta félálomban a Tűz ura. – Meddig aludtam?

– Néhány órát – vonta meg a vállát a lány. – Nem is tudom pontosan.

– Hol vagyunk?

– Épp magunk mögött hagyjuk az óceánt – mondta Aang. – Most repülünk át a gyarmatok fölött.

Zuko szeméből egy pillanat alatt kiröppent az álom.

– A gyarmatok fölött? – kérdezte, miközben felpattant a helyéről. – Csak úgy elrepülünk a gyarmatok fölött?

– Mivel a Föld Királya Ba Sing Sében vár minket...

– Hisz még csak nem is... Állj meg, Aang! Szálljunk le! Most rögtön!

– Minek?

– Hogyhogy minek? – Zuko arca elkomorult. – Nem mondod komolyan, hogy képes lennél dönteni ezeknek az embereknek a sorsáról, amikor nem is tudod, mi a helyzet odalent?

– Mégis szerinted mi a helyzet odalent? Ne vedd magadra, Zuko, de a Tűz népe nem éppen a békés együttélésről híres.

– Persze – forgatta a szemeit Zuko, – ugyan mért is venném magamra?

– Aang – szólt közbe Katara is, – szerintem Zukónak igaza van. Le kéne szállnunk körülnézni.

– De hát a Föld Királya vár minket – akadékoskodott Aang. – Már így is késésben vagyunk.

– Kérlek, Aang! A kedvemért.

Aang fogait összeszorítva birkózott magában egy darabig. Mikor végül megszólalt, hangja igencsak bosszúsan csengett:

– Jó. Legyen.

Appa visszafordult a partvidék felé és megcélozta a legnagyobb települést a környéken. Ahogy ereszkedni kezdett, Zuko hálásan Katarára mosolygott.

– Köszönöm – mondta.

Sziklás terepen értek földet a várostól nem messze. Körülöttük mindenfelé külszíni fejtés nyomai és bányalejáratok látszottak, egyértelmű jelét adva a település bányaváros mivoltának. Délre, a lejáratokon túl viszont szántókkal körülvett apró falvak terültek el, melyek házai békésen eregették a fehér füstöt kéményeiken keresztül.

Zuko lépett be elsőként a házak közé, és szinte azonnal feltűnt neki a kis utca néptelensége. Kisvártatva azonban dühös morajlást hallott távolabbról, a város központja felől. Ahogy tovább indult az utcácskában, még hallani vélte Katarát a háta mögött:

– Talán valamilyen felvonulás...

A főtérre kiérve viszont nem felvonulás fogadta őket. A város lakossága – csupa zöldbe öltözött ember – félkörben gyűlt össze a főtér szélén. Középen, számos katonatársa gyűrűjében egy parancsnoknak kinéző férfi állt egy emelvény tetején. A tér másik végén fedett, zárt ajtajú kocsik álltak, melyek rácsozott ablakain keresztül vörös ruhás férfiak és nők figyelték esdeklő tekintettel a kinti eseményeket. A kocsik elé kötött strucclovak türelmetlenül kaparták lábukkal a földet.

Zuko éppen elindult a tömegben, hogy jobban lásson, amikor a parancsnok elkiáltotta magát:

– Kizárt, hogy csak ennyi Tűz népe fattyút rejtegettek! Hol a többi? Áhá! – mutatott Zukóra, amikor kiszúrta a Tűz urának vörös ruházatát a zöld tengerben. – Már látok is egyet!

Zuko valósággal lefagyott, ahogy a hozzá legközelebb álló katona kikapta őt a tömegből, és csak akkor találta meg újra a hangját, amikor egy bilincs kattant a csuklóján.

– Hé, ezt mégis mire véljem? – kérdezte, ahogy a katona rángatni kezdte a tér közepe felé. – Nem csináltam semmit...

– Mered-e tagadni, hogy a Tűz népéhez tartozol? – szakította félbe a parancsnok.

– Miért tagadnám? Azt sem tudom, mi...

– Tegyétek a többi közé! – fordult embereihez a parancsnok, végig sem hallgatva a fiút.

– Állj! – szólt közbe Katara, aki időközben szintén átverekedte magát a tömegen. – Mégis mi folyik itt? Mit művelnek vele?

– A Föld királya, Kuei parancsára a Tűz népének tagjait kilakoltatjuk – felelte a parancsnok, mire újra felerősödött a tömeg moraja.

– De... A Föld királya még nem hozhatott ilyen rendeletet!

– Sajnálom, kisasszony, de nem azért fizetnek, hogy kérdezősködjek, hanem hogy végrehajtsam a parancsokat. És éppen azt teszem.

– De hát ezt előbb a Tűz urának is jóvá kell hagynia – ellenkezett Katara. – A Tűz ura pedig ott van – mutatott Zukóra. – Az avatárral éppen most visszük el a Föld királyához.

A parancsnok egy ideig Zukóra meredt, mielőtt intett volna az embereinek, hogy engedjék el. Ezt követően egyetlen szó nélkül a kocsik felé indult. Kezének egy újabb intésére az emberei nekiláttak felnyergelni a strucclovakat.

– A többieket is engedd el! – szólt utána Katara.

– A Föld királyát szolgálom – vetette vissza a parancsnok, – nem téged. És a Föld királyától azt a parancsot kaptam, hogy a gyarmatokról gyűjtsem össze a Tűz népe összes tagját. Én pedig pontosan ezt is fogom tenni.

Ezzel a parancsnok szintén felpattant egy strucclóra, és Katara további tiltakozását meg sem hallva elügetett.

– Tuskó – morogta a lány, miközben odalépett Zukóhoz. – Te jól vagy?

Zuko viszont nem figyelt Katarára. Egyre csak a városlakókat nézte. A zöldruhás nőket, akikből a katonák távozása után szinte azonnal feltört a zokogás. A férfiakat, akiknek gyilkos tekintete továbbra is a katonákat követte. A gyerekeket, akik elhagyatottan, tanácstalanul meredtek maguk elé...

– Zuko? Zuko!

– Tessék? – zökkent ki gondolataiból a fiú. – Bocsánat, azt hiszem, elbambultam.

– Minden rendben?

– Nem tudtam, hogy a király ennyire meg akar szabadulni a Tűz népétől.

– Amikor vendégeskedtünk nála, csak annyiról volt szó, hogy hosszú távon mindenkinek vissza akarja adni a régi birtokát. Úgy tűnik, itt akarja kezdeni. De én sem értem, mitől lett ennyire sürgős.

– Azt hiszem, eleget láttam. És nagyot csalódtam.

Aangot Appa nyergében meditálva találták, amikor visszaértek. Zuko gyanakodva figyelte az avatárt, miközben ők is felszálltak.

– Végig itt voltál? – kérdezte végül.

– Bíztam benne, hogy nem maradunk sokáig. Akkor mehetünk?

– Igen – mondta Zuko, miközben vetett egy búcsúpillantást a városkára és felrémlett előtte a katonák távozása utáni jelenet. – Mehetünk.

*

Ramini nem is értette, hogy nem szúrta ki a cégért korábban. Az Azantól kapott leírás alapján szinte percek alatt megtalálta a lángokba borult rózsa ábráját egy kétszintes kőépület homlokzatán. Az épület jobb állapotban volt, mint a környező házak, de nem annyira, hogy kitűnjön közülük. A falakon ugyanúgy felrepedezett a festék, mint bármely másik épületen, az ablakok viszont mind épek voltak.

A hely első látásra egy fogadónak tűnt. A kapun belépve Ramini egy téglalap alakú helyiségben találta magát, melynek falai mentén térelválasztókkal szegélyezett fülkék sorakoztak, melyekben legfeljebb kétszemélyes asztalok férhettek el. A terem szemközti végében lépcső vezetett az emeletre, ahonnan épp egy férfi tartott lefelé, gyűrött ruháit igazgatva menet közben. A fülkék között rövid és kivágott ruhába öltözött felszolgálónők sürögtek-forogtak, akik láttán Ramini hátán végigfutott a hideg. Mégis hogy mászkálhat valaki ilyen kihívó göncökben?

A lány inkább odalépett egy pulthoz a bejárattól balra, ami mögött egy férfi tisztogatta a keze ügyébe kerülő poharakat. Amikor viszont meglátta Raminit közeledni, lelkesen tette félre a rongyot.

– No lám! – mondta kaján vigyorral az arcán. – Öröm egy ilyen bájos teremtéssel találkozni.

– Valóban? – kérdezett vissza gyanakodva a lány.

– Hát persze! Kevés nő tér be ide, egyedül meg még annyi sem. De biztosíthatlak, hogy minden vágyat ki tudok elégíteni. Nos, mivel kezdjük?

– Egy bizonyos Mossa nővért keresek. Itt találom?

A pultos arcáról legalább olyan gyorsan tűnt el a lelkesedés, mint ahogy megjelent. Már-már gyűlölködő szemmel nézett Raminire, mikor újra felkapta a rongyot és a következő pohárért nyúlt.

– Vagy úgy... – morogta. – Szóval te is egy olyan lány vagy... Hogy miért nincs nekem soha szerencsém?

– Hogy milyen vagyok? – kérdezte Ramini, visszarángatva a pultost a gondolataiból.

– Mi? Á, semmi, semmi. Mossa fent van egy kuncsafttal. Várnod kell – mondta a pultos, majd a tekintete megakadt valamin Ramini háta mögött. – Vagyis ahogy nézem, pont végeztek. Lépcső tetején jobbra, harmadik ajtó balra.

Ramini körbefordult, tanácstalanul fürkészve a tömeget az után, amit a pultos már kiszúrt, de ebben a forgatagban nehéz volt bármit is kivenni. Végül megköszönte az útbaigazítást és elindult a lépcső felé.

Az emeletet egy hosszú folyosó uralta, ami egy U alakban kötött össze több tucatnyi szobát. Ramini egyenesen a keresett szobához lépett, és bekopogott a sima faajtón. Motoszkálást hallott odabentről, és már épp azon volt, hogy újra kopog, amikor az ajtó kinyílt.

Egy középkorú nő állt a másik oldalon. Fekete haja kócos volt, mintha csak most ébredt volna, könnyű, lenge ruháján pedig Ramini tisztán látta, hogy a nő sebtében kapta magára. Az eddig látottak alapján nem is igazán volt kíváncsi, mit csináltak az előző kuncsafttal.

– Igen? – kérdezte a nő leplezetlen ellenszenvvel a hangjában.

Raminit váratlanul érte a hűvös fogadtatás, és nyelnie kellett egyet, míg visszazökkentette magát.

– Mossa nővérhez van szerencsém? – kérdezte végül.

– Igen – válaszolt a nő, miközben borostyánszínű szemei vizslatva végignéztek Raminin. – De szerintem téged félretájoltak, bogaram. Lányokra nem bukom.

Újabb válasz, amire Ramini nem tudta, hogyan reagáljon. Csak akkor jött vissza a hangja, amikor a nő elkezdte becsukni az ajtót.

– Várjon! – mondta, miközben bedugta a lábát az ajtónyílásba. – Én... egy ismerősömet keresem. Alag Fuit. Azt mondták, itt... találom...

A nővér arca hirtelen elkomorodott, minek láttán Ramini elbizonytalanodott. Ha eddig úgy érezte, hogy hűvös volt köztük a levegő, most egyenesen fagyossá vált, ahogy a nő összeszűkült szemekkel újra végignézett rajta. Hangjában az ellenszenv mellett valami más is megjelent: gyanakvás.

– Nem ismerek semmilyen Fuit. Hiába jöttél.

Hangos, részeges nevetés hangja szűrődött fel az utcáról az ajtóval szemben lévő ablakon keresztül. Ramini éppen csak felnézett miatta, amikor az ablak kinyílt, és valaki leereszkedett a párkányra: egy zömök testalkatú, kopaszra borotvált férfi, akit Ramini immár ezer közül is felismert volna.

– Fui! – kiáltotta, miközben a nővérrel mit sem törődve belökte az ajtót.

A férfi csak egy pillanatra nézett fel, mielőtt visszahúzta magát a tetőre, de Ramininek ennyi is elég volt, hogy bizonyítékot nyerjen. A szeme sarkából még látta, ahogy a nővér hátraesik, de nem érdekelte. Két szökkenéssel az ablaknál termett, és ahogy kinézett rajta, meglátta a férfit fönt a háztetőn. Már csak utána kellett erednie.

Ezúttal nem torpant meg. Nem volt végtelennek tűnő drámai pillanat. Nem engedett a nosztalgiának. Szinte gondolkodás nélkül lépett fel a párkányra, és onnan elrugaszkodva mászni kezdett Fui után.

*

Alag teste szinte azonnal automatizálta magát, és ráállt az egyik bejáratott útvonalára. Ilyenkor érezte igazán kifizetődőnek, hogy annak idején számos hasonló útvonalat gyakorolt az unalomig. Akkoriban mindössze az volt vele a célja, hogy a „Kövesd a vezért!” játék futamain előnybe kerülhessen. Később viszont, amikor már nem vett részt a játékokban, ezek az útvonalak megmaradtak éjszakai túrákra, ahol kiszellőztethette a fejét és azon merenghetett el, amin csak akart.

Még mindig nem tudta elhinni, hogy véthetett ekkora hibát. Pedig ugyanúgy hallgatózott, mint bármikor máskor, hogy megbizonyosodjon róla, hogy Mossánál nincs senki. Csak azok a részeg fiatalok tehettek róla, hogy most nem hallott semmit.

Egész életében talán egyszer került hasonló helyzetbe, amikor a Kert tulajdonosa rajtakapta, amint ingyen száll meg Mossánál. Attól a pillanattól kezdve, hogy a tulaj cifrán káromkodva kifejtette, mi mindent fog tenni vele, ha még egyszer meglátja a Kert környékén ólálkodni, Alag kénytelen volt az ablakon át közlekedni.

Kettejük között Mossával nem volt semmi komoly, mindössze egy mindkettejük számára előnyös egyezség. Munkája természetéből adódóan Mossa értékes információkat tudott megszerezni ügyfelei anyagi helyzetéről, ami alapján közösen kiválaszthatták, kinek a vagyonából lehetne egy keveset lecsippenteni. A betörés természetesen Alagra maradt, de a zsákmányt utána elosztották egymás között.

Éppen a gondolat végére ért, amikor újabb emlék furakodott be az elméjébe: hogy Monghát, aki jelenleg elől jelenleg menekülnie kell, ugyanezeken az útvonalakon tanította. És ahogy ez eszébe jutott, valami ledöntötte a lábáról.

*

Nem kellett hozzá sok idő, hogy Ramini felismerje Fui állandó útvonalát. Először szitkozódott miatta, hiszen emlékezett rá, milyen előnyt nyújtottak ezek annak idején a férfinak. Amikor errefelé jöttek, még csak megközelíteni sem tudta senki. Annyira jól ismert minden tetőt, minden egyes cserepet, mint senki más.

Az sem nyugtatta meg igazán, hogy Fui őt is ezeken az útvonalakon tanította. Mindenki tisztában volt vele, ha létezik olyan, hogy valaki második legjobban ismeri a terepet, akkor az ő. Még így is hátrányban érezte magát a férfival szemben.

Csakhogy Fui egyáltalán nem haladt olyan gyorsan, mint amire számított tőle. Ramini nem tudta, hogy ez azért van-e, mert Fui játszadozni akar, vagy mert valahol máshol járnak a gondolatai, esetleg ő sem járt már erre egy ideje. Nem is számított. Be kellett érnie annyival, hogy pillanatnyilag gyorsabb a férfinál, még akkor is, ha csak bízhatott benne, hogy ez így marad.

Várta, hogy a férfi megforduljon. Ez lett volna a logikus, ő is ezt tette volna. Ha valakit üldöznek, az időről időre hátra kell nézzen, hogy fel tudja mérni a helyzetet és alkalmazkodni tudjon hozzá. Ezt ráadásul maga Fui tanította neki még az első alkalommal. Fel nem tudta fogni, hogy a férfi ezúttal miért nem tesz így. Ramini kezdett csapdát szimatolni a háttérben.

Ugyanakkor tisztában volt vele, hogy talán sosem lesz még egy ilyen jó esélye. Szerencséjében bízva közeledett a férfihoz, majd az első adandó alkalommal rávetette magát. Fui riadt kiáltása arról árulkodott, hogy fejben tényleg teljesen máshol járt, de Ramini nem hagyott időt magának a gondolkodásra. A meglepetés erejét kihasználva amilyen gyorsan csak tudta, lebirkózta a férfit, majd felmászott a hátára, hogy helyben tartsa.

– Gratulálok – mondta Fui gúnyosan, miközben Ramini a háta mögé feszítette a karjait. – És most? Beviszel?

Ramini nagyon is akarta. Be akarta vinni ezt a férfit, már csak az utolsó találkozásuk miatt is. Be akarta vinni, hogy megmutassa, képes volt elkapni egy fantomot, akinek annyiszor sikerült elmenekülnie a rendőrök elől. Bizonyítani akarta, hogy jó rendőr és megérdemli a többiek tiszteletét.

Ahogy viszont az övén lógó bilincshez nyúlt, képek suhantak át az elméjén: képek egy lányról, akinek mindennapjai a fiúk erőszakoskodásáról szóltak; egy lányról, akinek sosem adatott meg, hogy elhagyja a szegénynegyedet; egy lányról, aki valószínűleg még a tizenötöt sem érte volna meg. Képek egy lányról, akit nem karolt fel senki.

És ezen képek láttán szinte minden erő elszállt a testéből.

– Nem – nyögte, miközben lefordult a férfiról.

Tényleg vágyott rá, hogy elismerjék a munkáját. Elege volt az érzésből, mintha a rendőrségen éppen csak megtűrnék a jelenlétét. De még ez sem tudta rávenni, hogy letartóztasson valakit, aki nélkül sosem jutott volna el idáig.

A szeme sarkából látta, ahogy Fui gyanakodva méregeti pár pillanatig, majd a lehetőséget kihasználva kereket old, mielőtt a tenyerébe temette az arcát.

– Nem – sóhajtotta.

Folyt. köv.

Súgó 2 hozzászólás

Új hozzászólás Frissítés

1

2016.08.09. 16:57 Barna Szia! Gratulálok, nekem biztos több idő kellene, ha újra akarnám olvasni az egészet. És köszönöm a dícséretet, továbbra is azon leszek, hogy rászolgáljak. 2016.08.08 14:21 another „  Hali! Nagyon tetszenek az írásaid. Egyszerűen hihetetlenül izgalmasak és érdekesek. Két nap alatt elolvastam mind a 9 fejezetet. A már ismert karakterek megőrizték tulajdonságaikat, az új karakterek pedig egyenesen szuperek.  Alig várom az új fejezeteket, remélhetőleg nem kell sokat várnom.  Nagyon gratulálok, egyszerűen lenyűgöz a munkád.

2016.08.08. 14:21 another  Hali! Nagyon tetszenek az írásaid. Egyszerűen hihetetlenül izgalmasak és érdekesek. Két nap alatt elolvastam mind a 9 fejezetet. A már ismert karakterek megőrizték tulajdonságaikat, az új karakterek pedig egyenesen szuperek.  Alig várom az új fejezeteket, remélhetőleg nem kell sokat várnom.  Nagyon gratulálok, egyszerűen lenyűgöz a munkád.