1. Fejezet: a tűzidomár lány

-Mit keresünk mi a tűz népének eggyik városában? elkapatni akarod magad? vagy csak szenet gyüjteni jöttünk?
Kérdezi Sokka türelmetlenkedve.
-Tényleg Aang. Mit keresünk mi itt?
Katara kiváncsian Aangra néz.
- Emlékeztek, vagy nektek még nem mondták, hogy az ellenség szokásait meg kell ismerni?
-én csak arra emlékszem arra amikor komolynak kellett volna lenni de Sokka csak gyerekeskedett.
-Hogy érted ezt?! én mindig komoly vagyok!
Aang és Katara nevetni kezdenek. Ekkor Aang fejéről leesik a kendő, amivel el kellet takarni a fején lévő nyílat. Katara egyből észreveszi
-Aang! a Kendő...
Aang gyorsan megkeresi, és föl akarja rakni, hogy legalább annyira hogy ne lássák meg rajta elsőre a tetoválást. Már késő volt. Néhány utcát járó őr felfigyelt a fiúra és egyből felkiáltottak:
-Ez... egy levegőidomár?! elkapni!
Nem tehettek mást, menekülniük kellet. A kendő elszált, és minden utcárjáró felfigyelt Aangra és tudták, hogy ő egy levegőidomár. Éppen az eggyik sikátor mellet szaladtak el, ahol egy barna ronygyokba takarózott lány ült. A lány felfigyelt a zajra, és mikor meglátta Aang nyilát, le sem tudta veni a szemét rólla. Legalábbis addig nem, amíg még látta.
-Egy levegőidomár? Nem lehet. Elpusztultak. Várjunk! talán? nem, az nem lehet. De mégis. Az avatár?!
Elmélkedik. Halja az őrök hangját, majd fölkel és eltünik.
-Meddig fogunk még menekülni? tudtam hogy nem jó ötlet ide jönni! halgattok is én rám?! Most akár a világ végére is mehetnénk, akkor is ránk találnak.
Sokka tartott egy kis előadást, majd észrevették hogy zsákutcába futottak.
-Most mi lesz Aang?
Aggódva kérdezi Katara.
-Elvesztettem a botom!
Nézett Aang ilyedten, de már nem tudtak viszamenni, mert bekerítették őket. Talán ennyi lett volna az avatárnak, Katarának, és Sokká-nak, De ekkor egy semmiből jött tűzcsóva választa el őket az őröktől, akik üldözték őket. Aang észreveszi, hogy valaki odadobta neki a botot. Elejt egy halk köszönömöt, majd eltünnek, mire a tüzcsóva is.
-Hová lettek? Megkeresni őket!
Szólt az eggyik őr.
-Most úgy megköszönném annak a valakinek aki megmentett.
Szól Aang, amikor leszált az elhagyatott kikötőnél. Éppen nem volt ott senki. Még az őrök se nagyon járnak ide. Néhe fordul meg, egy-két lélek.
-Én is kiváncsi vagyok, hogy ki lehetett az.
Szólt Katara. Ekkor észrevettek egy lányt aki az eggyik bomló épület fala mögé bújt. Aang oda akart menni.
-Szija, az én ne...
-Aang! lehet hogy ez csapda.
-Ugyan... Hé! gyere ide! beszélni szeretnénk veled.
-Szeretnénk?!
Katara kicsit mérgesen néz Aangra. A lány lassan odalép hozzájuk.
-Szia. Te voltál az, aki az előbb megmentett minket?
A lány elöször a földre néz, majd szemeit fölmutatva válaszol.
-Igen. Az én nevem Hakkari... Te vagy az avatár? ugye?
Kérdezi a lány, elég szomorú fejjel. A barna rongyot melkasánál szorongatta nehogy leesen róla.
-Igen. Én vagyok az avatár.
Ekkor Sokka bekiabál
-Miért mentettél meg minket?
A lány húz eggyet a szemöldökén, majd fejét ujra lehajtja.
-Tüzidomár vagyok. Elég rossz hír jár a háború kezdete óta a tüz népéből valókat. Meg akarom mutatni, hogy attól még hogy tüzidomár vagyok, segíthetem az avatárt, és hogy mindenki született valamiért a világba.
-Miért nem tartasz velünk?
Ajánlja fel Aang.
-Micsoda?
Sugja Katara.
-Arról szó se lehet.
Ellenkezik Sokka.
-Én így döntöttem. Mindjárt indulunk, gyere!
Hívja Aang magukhoz. a lány leveszi a barna rongyot a fejéről, így látszott a korom fekete haja. Szétnéz értetlenül.
-Min fogtok utazni?
-Repülő bölényen.
Hakkari nagyra nyitja szemét, Aang válaszára. Kappa éppen ekkor tünik fel, és leszáll.
-Biztonságos egy ILYENEN utazni?
-Teljes mértékben.
Bátorítja Aang a lányt. Mikor mindenki elfoglalta a helyét, Kappa felszáll. A történteknek viszont nem csak Hakkari volt részese. Testvére, Jume is látta a "nyilas fiút". Ő is tudta, hogy ez csak az avatár visszatérését jelenti. Jume és Hakkari apja, már este nekivágnak egy kis hajón az útnak. Ők ez alatt nem is sejtik, hogy a lány eltünt. Csak az avatárt akarják elfogni, és leadni a tűz uránok, hogy sok-sok pénzt kapjanak. Csak másnap jut eszükbe Hakkari, amikor nem volt reggel kész étel, de vissza már nem fordulnak.