A háború húsz éve dúlt, mikor a Víz Északi Törzsében egy gyermek született. A fiúnak a Pakku nevet adták. Tíz év múltán felmérték képességeit, hogy vajon képes-e idomítani a vizet, a változékonyság elemét. Az eredmény szemmel láthatóan kevés volt. Újabb öt év elteltével sem volt túl nagy változás, de már képes volt a vizet kisebb területeken megfagyasztani, illetve gömböt tudott formálni az elemből. Húsz éves korában már negyven éve folytak a harcok a világban. Pakkut társai állandóan csúfolták, hogy nem képes még egy kisebb hullámot sem csinálni.

- Na, mi a baj Pakku? Talán félsz a víztől? - kérdezte egyik folyton akadékoskodó társa.

- Hagyjatok békén! Belőlem lesz az Északi Törzs legjobb és legerősebb vízidomárja! Most még nevetsz, de majd meglepődsz, amikor a Mestert is legyőzöm! - mondta kétségbeesetten Pakku.

- Azt szeretném én látni, hogy egy ilyen kis nyámnyila… - folytatta tovább a gúnyolódó, név szerint Yakun. Azonban mesterük beleszorította a szót.

- Elég legyen, Yakun! - szólt rá ellentmondást nem tűrő hangon Kaido, az Északi Törzs legjobb vízidomár mestere. - Lehet, hogy te jobb eredményt mutattál fel eddig, mint Pakku, de ő legalább türelmesen gyakorol és nem helytelen mozdulatokat használ.

Yakun erre természetesen rögtön feldühödött és nekiugrott Pakkunak. Kaido reakciója egyszerű és gyors volt: mielőtt Yakun hozzáért volna Pakkuhoz, jégfalat emelt közéjük, így Yakun nekiugrott a vastag jégrétegnek arccal.

- Ezt még megjárod, Pakku! - mondta, és sértődötten eloldalgott.

- Yakun forrófejű és makacs. Viszont te, Pakku, még annak ellenére is, hogy nem tudod irányítani a vizet, jóval több lehetőséget látok benned, mint benne. - mondta bátorítóan Kaido és elmosolyodott.

- Köszönöm, Kaido mester! - hajolt meg mestere előtt Pakku.

Rögtön nekilátott, hogy tovább fejlessze képességeit, azonban ereje ismét cserbenhagyta. Szomorúan és kétségbeesetten futott fel a törzs városának tenger felöli védőfalra. Egyre csak nézett a távolba, mígnem elsírta magát.

- Miért? Nekem miért nem sikerül? - kiabálta a tenger felé Pakku.

Megdörzsölte a szemét és valami furcsa robajra lett figyelmes. Felnézett és látta, hogy egy csillogó, kék színű madár repül felé, mögötte pedig hatalmas hullám tart egyenesen a város felé. Mindkettő gyorsan közeledett, nem volt ideje riadóztatni. Pakku azonban éles elméjű és gyors gondolkodású volt.

- Mit is mondott Kaido mester? Az energiát át kell vezetnem a testemen - gondolta át magában.

Behunyta a szemét és érezte, ahogy a víz úgy folyik, mint a vér az ereiben. A vízfal már nagyon közel járt.

- Megmentelek! - kiabálta a madárnak. Jobban szemügyre vette és látta, hogy a legenda igaz: az Azúr Madár valóban létezik, és most próbára akarja őt tenni. Tudta, hogy nem a madarat kell megmentenie, hanem a város élete a tét.

Visszanézett a vízre, ami már majdnem a város fölé hajolt.

- Meg tudom csinálni!

Ezzel a felkiáltással együtt tett néhány karmozdulatot. Csodálkozva látta, hogy a hullám visszahúzódik.

- Ezt tényleg én csinálom? - kérdezte magától.

Folytatta tovább a munkát: a hullám engedelmesen visszatért medrébe. Fáradtan, csodálkozva, de büszkén nézett kezeire. Nem tudta elhinni, hogy ennyi év semmit sem mutató, hiábavaló fáradozásai után egy város méretű hullámot képes volt megállítani. Ekkor vette észre, hogy az Azúr Madár előtte ül a falon és túlvilági hangon megszólal.

- Remek munkát végeztél Pakku - mondta a madár.

- Eddig még szinte semmit sem tudtam csinálni a vízidomítással. Most hogyhogy sikerült? - kérdezte a boldogságtól remegő hangon a fiú.

- A városod és a néped iránti tiszteleted és szereteted segített ebben. Ez a kettő hatalmas erény Pakku.

- Köszönöm, hogy ezt megmutattad nekem, Azúr Madár - hajolt meg segítője előtt Pakku.

- Csak magadnak köszönhetsz mindent - és ezzel a végszóval a madár elrepült, és néhány pillanaton belül eltűnt a horizonton.

Pakku visszatért a városba, ahol senki nem értette, hogy mi történt. Elmagyarázott a törzsnek mindent, ám Yakun még ebbe is belekötött.

- Azúr Madár? Az csak mese, nem létezik. - mondta gúnyos hangon.

- Úgy gondolod? - kérdezte teljes önbizalommal Pakku - Ha nem hiszed, kihívlak egy párbajra.

- Ám legyen. De ne becsülj le Pakku!

- Sosem tenném, Yakun, de azért próbálj meg egy darabban maradni - mondta mosolyogva Pakku, amivel sikerült felingerelnie ellenfelét.

Yakun válaszképpen hatalmas hullámot küldött Pakku felé, mire ő azt kettő vízoszloppá választotta szét. Ekkor Kaido Yakun mellé állt.

- Kettő az egy ellen? Erről nem volt szó. De nem bánom, győzzön a jobbik - mondta Pakku.

Visszaküldte immár két ellenfelére a vízoszlopokat. Mivel a két védekező fél arra számított, hogy kettéválasztják az oszlopokat, ezért igencsak meglepődtek, amikor Pakku hirtelen jégtüskéket lőtt ki az oszlopokból. A tüskék a két ellenfelet a falhoz szegezték: nyilvánvaló volt Pakku győzelme.

- Tehát valóban igaz az Azúr Madár legendája - mondta elégedetten Kaido.

- Nem legenda az, Mester. Valóság. - mondta nagy örömmel Pakku, és elengedte ellenfeleit.

- Ezentúl már te is mester vagy, Pakku. Kiérdemelted, hogy az egész törzs így szólítson téged. Köszöntsétek hát Pakku Mestert! - mondta a törzs népének, akik mind térdre borultak új mesterük előtt.

A palotából három gongszó hangzott fel, még az uralkodói család is meghajolt előtte. Yakun mindeközben elszégyenülten sétált el mellőlük.

Így történt hát, hogy Pakkuból igazi mester vált. A szeretet megmutatta neki az igazi erőt.

Írta: Molnár Dávid