|
Zuko Legendája: 6.fejezet (2.részlet)
Juhász Barnabás 2012.12.26. 16:27
Zuko legendája egy negyedik könyv, vagyis egy folytatás az Avatár: Aang legendája című sorozathoz. A történet középpontjában (ahogy a címből is kikövetkeztethető) Zuko és néhány OC, vagyis saját karakter áll, az ő szemszögükből bontakozik ki a cselekmény. A történetbe helyenként horror és enyhe erotikus elemek vegyülnek, ezen kívül pedig általános benne a vér és a gyilkosság is. Éppen ezért elolvasása 18 éven aluliak számára nem ajánlott! – Bácsikám! Bácsikám!
Zuko nem is tudta, mennyi ideig szólongatta nagybátyját a folyosó kijárata alól, de mindeddig nem kapott választ. Kétségbeesve kezdett el továbbvezető utat keresni, amin keresztül megtalálhatja. Miután körbejárta a barlangot és csak egy tényleges alagutat talált, elindult megkeresni Iroh-t és rejtélyes elrablóját.
Egy kicsi lángot idézett meg a tenyerében, hogy a barlang félhomályát elhagyva is lássa maga előtt az utat. Viszont alig tett meg a járatban néhány lépést, amikor a testetlen hangot hallva kis híján el is hajította.
– Hagytad, hogy elragadjuk. Nagy szívességet tettél nekünk…
– Hol vagy? – kiáltott közbe Zuko. – Mutasd magad!
– De te is ezt akartad, nem igaz? – folytatta a hang, figyelmen kívül hagyva Zuko közbevetését. – Csak visszatartott téged, ezért azt akartad, hogy szenvedjen… Hogy eltűnjön…
– Elég!
Zuko kezében a láng hirtelen erőre kapott és felcsapott egészen a barlang mennyezetéig, ahogy a Tűz ura kiadta magából a kétségbeesett düh okozta feszültséget. Minden elővigyázatosságot feledve, futva indult tovább, egészen addig, amíg újra sziszegést nem hallott.
Újabb csapatnyi árnyék állta el az útját, de Zuko nem állt meg. Mindössze lelassította lépteit, hogy ne rohanjon be közéjük, és hogy még biztos távolságból indíthasson el feléjük egy lángfüggönyt. Még így is akadt néhány olyan lény, amelyik közvetlenül a Tűz ura mellett, szinte a semmiből jelent meg és vetette rá magát a gyanútlan fiúra. Zuko hirtelen azon kapta magát, hogy hárman veszik körül, mindkét karjukkal kapkodva felé. Bármelyiket vette célba, a másik kettő mindig odakerült mögé. Míg az egyik érintésén semmi különös nem érződött, miközben elkapta a karját, amelyikkel tüzet akart idomítani, a másik érintése inkább olyan volt, mint egy jeges penge, ami felhasítja a ruháját és felszínes vágást ejt a bőrén is.
Hirtelen érezte, hogy a háta mögött két árnyék mindkét kezét lefogja, védtelenné téve Zuko felsőtestét a szemből érkező támadással szemben. Zuko fellökte magát a földről, ránehezedve két ellenfelére, majd mindkét lábával a harmadik felé rúgott. A talpából előtörő tűzgolyó eloszlatta az árnyékot és a másik kettőt is megzavarta. Ahogy Zuko lába ismét a talajon volt, egyiküket sikerült átdobnia a vállán. Keze kiszabadult a szorításból, így egy újabb tűzgolyóval még egy ellenfelet tudott ártalmatlanná tenni. A harmadik árnyék ez alatt felocsúdott meglepetéséből, és amíg Zuko a társával volt elfoglalva, a nyakába ugrott és fojtogatni kezdte.
Zuko a nyakához kapott, majd hátrált néhány lépést, amíg a háta a járat falának ütközött. Érezte, ahogy az árnyék szorítása gyengül, úgyhogy ellépett a faltól, majd egy helyben megfordulva még egy tűzgolyóval vetett véget a harcnak. Mire azonban az árnyék eloszlott, már csapatnyi társa vette körbe a Tűz urát. Ahogy Zuko körbenézett a vörös szempárok tengerén, egy gúnyos kacaj tette visszhangossá az alagutat.
– Ne küzdj ellenünk! Tudom, hogy te is vágyod már az ürességet. Fáraszt az utazás, az a rengeteg teher… Csak add át magad nekünk!
Zuko mindezt csak háttérzajként hallotta. Figyelmét a hullámokban érkező árnyékok kötötték le, akik ha lassan is, de kezdték megtalálni a lyukakat a fiú védelmében. Ennek ellenére Zuko rendületlenül tartotta magát, egyik tüzes csapást küldte a másik után, amíg ellenfelei látszólag elfogytak. Zuko végignézett magán, bosszankodva méregette szakadt ruháját és a számos felszínes vágást, amit az imént szerzett. Ahogy viszont újra elindult a járatban, a testetlen hang hamar feledtette vele mindezt.
– Vajon mivé válik a hús, ha sötétség szállja meg a lelkét?
– Hagyd békén a bácsikámat! – üvöltötte magából kikelve Zuko és ismét rohanni kezdett. Szavainak visszhangja sokáig csengett a fülében. – Ha egy ujjal is hozzá mersz érni…
Nem fejezte be a mondatot. Nem jutott eszébe semmi, amit elég fenyegetőnek érzett volna. Néhány kanyaron keresztül még gondolkodott a megfelelő befejezésen, teljesen feleslegesen.
Az alagút egy tágas barlangba torkollott, ahol Zuko tenyerében a láng váratlanul erőre kapott. A teremben félhomály uralkodott, az áporodott levegő helyére pedig friss szellő áramlott be. Zuko látta is a kiutat egy rövid, egyenes járat végén, ami kivezetett a szabadba.
Nyöszörgésre lett figyelmes. Nem messze tőle egy a föntihez hasonló kőemelvényt látott, amin nem más feküdt, mint nagybátyja. Iroh egész testében remegett, de valami meggátolta, hogy felkeljen az emelvényről. Iroh mellett, Zukónak háttal első látásra egy újabb árnyék állt, de ez embermagasságú volt, görnyedt hátú és jóval több füst gomolygott körülötte, mint kisebb társai körül. Jobb kezét Iroh feje fölé tartotta, de Zuko nem tudta kivenni, mi célból.
– Engedd el! – szólt rá a Tűz ura. – Vége a játéknak.
– Valóban?
Az árnyék lassan Zuko felé fordult, rászögezve nagy, vörösen izzó szemét. A fiú szinte azonnal útnak indított egy tűzgolyót, ami egyenesen ellenfele fejét vette célba. Az elhajolt a támadás elől, és mire Zuko egyet pislogott, már közvetlenül előtte állt, karjával az arca felé kapva. Zuko hátrálni kezdett, amíg meg nem pillantott még egy vörös szempárt maga mellett. Lehajolt egy oldalról érkező támadás elől, majd egy újabb lángcsóvával szétoszlatta a kisebbik árnyékot. A nagy viszont már ismét ott volt a másik oldalán, és karjának egyetlen lendítésével félrelökte a fiút.
Zuko az esést is elfelejtette tompítani, annyira meglepődött. Végigcsúszott a termen, szétszaggatva a hátán a ruhát, míg végül a falnak nem ütközött. Pár pillanatig fekve is maradt, meredten bámulva közeledő ellenfelére. Ez a lény csak kinézetre hasonlított az árnyékokra, akiken eddig átverekedte magát. Ennek fizikai teste volt, csak a fekete bőr és a körülötte gomolygó felhők tévesztették meg a szemét.
Mire feltápászkodott, a lény már megint ott volt mellette. Elkapta Zuko torkát, és talpra rántotta a fiút.
– Ugye a szeretteidre gondolsz? – kérdezte gúnyosan, de Zuko nem látott az arcán szájat, ami mozgott volna. – Hogy sosem látod őket viszont?
A Tűz ura igyekezett ellenállni a torkát szorító kéznek. Kétségbeesésében a lény feje felé ütött, és őt is meglepte, hogy lángokba borult ökle célba is talált. A lény fájdalmasan felüvöltött, elengedte Zukót és elhátrált a közeléből.
– Ezért még meglakolsz – hangjából sugárzott a gyűlölet és bár Zuko csak az egyik szemét látta, az is szikrázott a féktelen dühtől. – Talán nem most, de egyszer elkaplak. Ha kell, a halálból hozlak vissza, de ezt még megjárod.
A lény lassan beleolvadt a sötétbe. Zuko még pár pillanatig arra a pontra meredt, ahol a vörösen izzó szem eltűnt előle, majd az emelvényhez sietett, ahol továbbra is Iroh feküdt, nyöszörögve, egész testében remegve. Ahogy Zuko közelebb ért hozzá, meg is értette az okát: Iroh szemét valamilyen fekete, ragacsos anyag terítette be.
– Bácsikám! Mi történt?
– Zuko? – kérdezett vissza a Nyugat Sárkánya, miközben unokaöccse felé fordította a fejét. – Nem látok… Nem látok, Zuko!
– Maradj nyugton! Mindjárt leszedem ezt rólad…
Zuko már nyúlt is, hogy lekaparja a fekete anyagot, de amikor az ujja hozzáért és megpróbálta lehúzni nagybátyja szeméről, Iroh felkiáltott.
– Ne! Hagyd abba, ha nem akarod a szememet is kikapni vele együtt!
Zuko elrántotta a kezét. Megpróbált más módszert is kitalálni, de semmi sem jutott az eszébe, hogyan segítsen a bácsikáján. Ennek ellenére igyekezett nyugalmat erőltetni a hangjára.
– Nyugodj meg! Kiviszlek innen és keresünk segítséget. Valaki biztos tud majd segíteni rajtad.
Talpra segítette nagybátyját, majd elindult a kijárat felé. Iroh, bár még mindig remegett, ott lépdelt mellette. A kijárathoz érve viszont újra meghallották a testetlen hangot:
– Azért nehogy azt hidd, hogy elmenekülhetsz előlünk. Ez a világ a miénk. És vissza fogjuk venni.
A barlangból kiérve egy hegyek között elterülő sivatag fogadta őket. Zuko és Iroh egy homokdűne tetején álltak, ahonnan a Tűz ura csalódottan nézett végig a sziklák által felosztott homoktengeren.
– Ezt nem hiszem el – motyogta maga elé.
– Mi az? – kérdezte Iroh. – Mit látsz?
– Sivatagot.
– És mekkora az a sivatag?
– Nagyon nagy. Nem is látom a végét.
– Az baj. Nem fogom bírni.
– Tessék?
– Csak megöletnélek. Nélkülem kell tovább menned.
Zuko már épp ellenkezni akart, amikor Iroh ellökte magától. A Tűz ura elvesztette az egyensúlyát, és lebucskázott a dűnéről. Miután földet ért, beletelt egy kis időbe, amíg össze tudta szedni az erejét, hogy újra talpra álljon. Bosszankodva kaptatott vissza a dombra.
– Ezt meg mégis hogy gondoltad? – förmedt rá nagybátyjára. – Nehogy azt hidd, hogy itt foglak hagyni!
Azzal megragadta Iroh karját, és az egykori tábornokot maga után vonszolva vágott neki a sivatagnak. Egyedül a felhős ég nyugtatta meg kissé. El nem tudta képzelni, hogy bírná ki bármelyikük, ha még tűzne is rájuk a nap.
Épp egy újabb dűnére másztak fel, amikor ismét meghallotta a sziszegést. Jóformán még megfordulni sem volt ideje, amikor valami hátulról nekiugrott és ledöntötte a lábáról. Zuko arccal érkezett a homokba és nagyjából tíz métert gurult a domboldalon, mire megállt. A hasán feküdt, arra viszont már nem maradt ereje, hogy talpra álljon. A fejét is nehezen sikerült felemelnie, így azonban látta, ahogy két árnyéklény ott köröz nagybátyja körül, időről időre odasziszegve neki, amitől a hajdani tábornok rendszeresen összerezzent.
– Hagyjátok békén! – próbált odakiáltani Zuko, a hangja viszont olyan erőtlen volt, hogy még a saját füléig is alig jutott el.
Hirtelen arra lett figyelmes, hogy két láb kerül a látómezejébe. Nem is hallotta a közeledő lépések zaját. Azt viszont már hallotta, ahogy az idegen megszólal – és tágra nyílt a szeme, amikor felismerte a hangját. Ez volt a másik hang, amit noha csak egyszer hallott korábban, ezer közül is felismerné: az álmában megjelent jósnő hangja.
– Innen átveszem.
A két árnyék abbahagyta a körözést. Mindketten a nő felé fordultak, sziszegésükből pedig már a dühöt is kilehetett hallani.
– Kijutottak a barlangból – felelte a nő. – Attól a pillanattól kezdve, hogy kitették onnan a lábukat, jogomban áll átvenni őket.
Újabb sziszegés.
– Tudom az árát, és hajlandó vagyok megfizetni. Mindkettejükért.
Zuko nem bírta követni a párbeszédet. Gyorsan fel is adta, hogy megpróbáljon mindent megérteni. Annak tudatában, hogy már a jós védelme alatt állnak, inkább megadta magát a kimerültségnek.
*
Egy kis fakunyhóban tért magához, ahol a padlón, egy kiterített pokrócon feküdt. Ahogy körülnézett, szegényes berendezést látott maga körül: a kunyhó egyik ablaka alatt egy kis asztalkát, rajta íróeszközökkel és mellig érő papírtornyokkal, mellette egy durván faragott széket, egy másik fal mellett pedig egy ágyat, amelyet nagybátyja foglalt el.
– Bácsikám…
– Fel fog épülni – lépett hozzá egy nő. – Az öreg szívósabb, mint amilyennek látszik.
Zuko feltápászkodott, majd az asztalba kapaszkodva odabotorkált az ágyhoz. Iroh mélyen és nyugodtan aludt, még a ragacsos anyagot is leszedték a szeméről.
A Tűz ura visszafordult vendéglátójukhoz. Éppen olyan volt, mint ahogy álmából emlékezett rá: mély ráncok szabdalta arcával és felkötve viselt hófehér hajával úgy nézett ki, mintha többszáz éves lenne, ennek ellenére különös erőt sugárzott egész lényéből. Zuko még a nő fakó szemének átható tekintetét is jól ismerte: korábban azt az érzést keltette benne, hogy a jós egyenesen átlát rajta, és ez most sem volt másképp.
Mielőtt még Zuko megszólalhatott volna, a nő felvett az asztalról egy borítékot, és átnyújtotta neki. A fiú néhány pillanatig csak tanácstalanul meredt a papírra, mielőtt elfogadta volna. Már ki akarta nyitni, amikor a nő megállította:
– Az nem a tiéd.
– Tessék? Akkor meg miért…
– Dugd el gyorsan! Ne legyen szem előtt!
Zuko engedelmesen elrejtette a borítékot a ruhája egyik belső zsebében. A nő türelmesen megvárta, amíg végez, csak az után szólalt meg újra.
– Biztonságba kell helyezned – mondta, miközben feltűnően gyakran pillantott ki az ablakon a sivatag felé. – Ha itt az idő, üzenni fogok. Amikor az megtörténik, a Tűz urának továbbítania kell a borítékot az avatár részére.
– Amikor üzensz? – kérdezett vissza pislogva Zuko. – Miért nem adhatom ezt oda Aangnak, amikor legközelebb találkozom vele?
– Mert még nem érkezett el az ideje. Nem várom el, hogy megértsd, de mindenképp meg kell tenned, amit kértem. Több múlik rajta, mint gondolnád.
Zuko igyekezett összeszedni a gondolatait, amik a borítékos közjáték előtt a fejében voltak. Noha azért jött, hogy útbaigazítást kapjon édesanyja hollétéről, nem ez volt az első kérdés, ami kiszaladt a száján.
– Ki támadt ránk?
A jós egy darabig nem mondott semmit, csak Zukót vizsgálta fakó szemeivel, mintha azt mérlegelné, mennyit mondjon el abból, amit tud. Végül egy kérdéssel felelt:
– Biztos tudni akarod?
Zuko egy bólintással válaszolt.
– Sok neve volt már – kezdte a nő, most már végig az ablak felé fordulva és a sivatagot fürkészve. – Végtelen feketeség. Megelevenedett sötétség. Mostanában a Megtestesült sötétség tetszett meg neki. Én viszont csak a Sötétség uraként szólítom.
– Egy szellem?
– Több ő, mint egyszerű szellem – legyintett a jós.
– Akkor… – kezdte habozva Zuko, de a nő felemelt kezével elhallgattatta. Odakintről halk, távoli sziszegés szűrődött be a kunyhóba. A jós elfordult az ablaktól, Zukóra szögezve átható tekintetét.
– Térjünk rá arra, amiért idejöttél! Édesanyád dolgára.
A Tűz ura ledöbbenten nézett vissza a nőre.
– De…
– Arról egy szót se többet! – vágott a szavába a jós, majd visszafordult az ablakhoz, amiben éppen felbukkant egy árnyéklény. – Eddig pihentek, ezért csak most tudom útbaigazítani őket.
Az árnyék sziszegve bólintott, de nem mozdult az ablakból.
– Ha tovább indultok dél felé, kijuttok a tengerpartra – fordult a jós ismét Zukóhoz. – Találtok ott egy kis kikötőt is. Hajózz keleti irányba, amíg el nem éred a Föld Királyságának partjait! Ha ott ismét délnek fordulsz, eljutsz Kyoshi szigetére, onnan pedig délkeletre megtalálod a Kétpólusú szigetet. Ott megleled édesanyád nyomát.
Zuko bólintott, jelezve, hogy megjegyezte az utat.
– De légy óvatos! – folytatta a nő. – Ha továbbra is édesanyád után kutatsz, nem csak magadat sodrod veszélybe, hanem országodat is.
Azzal a jós kisétált a kunyhóból, magára hagyva Zukót a gondolataival és továbbra is mélyen alvó nagybátyjával együtt.
*
Iroh csak estefelé ébredt fel. Mivel még mindig kettesben voltak a kunyhóban, Zuko fojtott hangon mindenről beszámolt neki, amit a jóstól hallott. A hajdani tábornok figyelmesen végighallgatta unokaöccsét, és csak akkor szólalt meg, amikor az már befejezte.
– Igaza lehet. Már így is sokáig távol voltunk a fővárostól, és biztosan észrevették már, hogy eljöttünk. Ha a hír Ozai fülébe jut, rosszabb esetben ellenállás nélkül masírozik be a palotába. Vissza kéne mennünk. Ha Ursa azon a szigeten van, akkor ez az ügy várhat addig, amíg megbizonyosodunk róla, hogy otthon minden rendben van. Te sem akarod úgy hazahozni őt, hogy Ozai fogadjon titeket.
– Lehet, bácsikám – mondta Zuko lehajtott fejjel. – Talán mégsem kéne azonnal odahajóznunk.
A Tűz ura megérezte Iroh kezét a vállán.
– Meg fog várni, ebben biztos vagyok.
Zuko bólintott, majd elővette a borítékot és átnyújtotta nagybátyjának.
– Vidd ezt haza, és helyezd biztonságba! Egyedül megyek a Kétpólusú szigetre.
Folyt. köv.
| 
AJÁNLOM AZ OLDALT
Súgó
Új hozzászólás
Frissítés
Cím
Köszönöm a dícséretet, örülök, hogy tetszik a munkám. Ami a folytatást illeti, ötlet van bőven, de az elmúlt pár hónapban sajnos munka mellett nem igazán tudtam foglalkozni az írással. A következő fejezetnek nagyjából a kétharmadánál járok, de egyelőre még a törelmeteket kérem. :)