2014.04.26. 19:57, Ano
Egyesült Nemzetek Köztársasága;
Köztársasági város, a külváros
XXI. század
Egészen a mai napig biztos voltam benne, hogy ezt akarom. A szüleimet is megerősítettem abban, hogy az egyetlen, amire vágyom, hogy átírassanak a PKA-ba azaz a Pro-idomár Képző Akadémiába. De a mai reggel nem úgy indult, mint ahogy terveztem. Gyakorlatilag későn indult, hiszen elaludtam. Mégis ki az az időzavaros, aki nem képes fölkelni időben az iskola első napján? Reméltem, hogy ez nem rontja el minden esélyem a beilleszkedésre.
Mikor megláttam, hogy a busz éppen kikanyarodik a megállóból, még száz méterre voltam tőle. A szokásos döntésképtelenség fogott el. Ha futok, megszégyenítem magam mások előtt és lehet még ez sem elég ahhoz, hogy elérjem a buszt, ha nem futok, akkor biztos lekésem a buszt és akkor az első napomat rontom el az új iskolában, de, ha most elkezdenék futni, talán még utolérném. Nem, már nem. Jaj, amíg itt hezitálok, már rég utolértem volna! Elkezdtem futni tehát, de pár méter után feladtam és később már átkoztam magam, amiért ennyit agyaltam futás helyett. Most kereshetek egy másik buszt, ami az iskoláig megy!
Miután elolvastam a táblát, megkönnyebbülve huppantam le a padra, hogy a következő busz öt perc múlva jön, és ha sietek, akkor talán csöngetés előtt beérek.
Pontosan hat perc tizennyolc másodperccel később meg is érkezett az autóbusz (tudom, mert unalmamban a perceket számoltam). Vettem egy jegyet és megálltam a sofőr közelében egy ülés háttámlájába kapaszkodva, ugyanis bátram ki merem jelenteni, hogy egy tűt sem lehetett volna leejteni abban a tömegben. Erősen kapaszkodtam az ülésbe, míg kanyar kanyart követett.
Aztán váratlanul egy fiú szaladt át az úton, időben átért volna, ha le nem ejti a táskáját és vissza nem fordul érte. Azt hittem elütjük szegényt, de a busz hirtelen megállt és én a szélvédőnek csapódtam. Megráztam a fejem és megnyomtam az ajtónyitó gombot, mert a sofőr kővé dermedt a rémülettől. Kifutottam a fiúhoz, és az egyetlen, amire gondolni tudtam, hogy nehogy komoly baja esett, mert akkor itt nyomozás lesz, kijön a fémidomár-rendőrség és futhatok a suliig és elkések az első tanítási napon.
- Jól vagy? Én vízidomár vagyok, meg tudlak gyógyítani! - futottam hozzá.
- Kösz, jól vagyok. - Akkor vettem észre, hogy a járművet nem is a sofőr fékezte le, hanem a fiú állította meg földidomítással. - Segítenél fölállni?
- Persze! - Felé nyújtottam a kezem, de miközben felállt, engem lehúzott a földre, és fogadni mertem volna, hogy ez nem véletlen volt. De nem hagyom, hogy ő nyerjen. Kiidomítottam a vizet az üdítős üvegemből és egy jégtömbbé fagyasztottam a lábát. Kezeivel kalimpálva bukott orra. Én jót röhögtem rajta és pimaszul megjegyeztem, hogy nem segítek neki fölállni. Földdarabokkal szétzúzta a jeget a bokái körül, önelégülten mosolyogva állt föl.
- Nem rossz.
Még hogy nem rossz! Összeszűkült szemmel néztünk egymással farkasszemet, de ekkor megjelent a sofőr és aggódva sietett a bunkó gyerekhez. Tulajdonképpen nem volt annyira gyerek, pár évvel tőlem is idősebb lehetett.
- Ne aggódjon, teljesen jól van! - poroltam le magam a sofőrhöz szólva. - Talán túl jól ahhoz képest, hogy majdnem elütötték.
- A közeli iskolába járok, és ha nem sietek, elkésem. Nagyon sajnálom, remélem, senki nem sérült meg a buszon.
- Ugyan fiam, örülök, hogy neked nem esett semmi bajod. De, ha igazat mondasz, akkor most siess! - Olyan meghitten mosolygott erre a bunkó sihederre, hogy kezdtem azt hinni, tényleg a fia. Mire eljutott az agyamig a fajankó mondata, már ott sem volt. Utána futottam, hogy megkérdezzek tőle valamit.
- Te melyik iskolába jársz? - fogtam meg a vállát. Egy másodpercre úgy tűnt, mintha megleptem volna.
- A PKA-ba. Mert?
- Hát, csak, mert én is most iratkoztam át oda. Egy suliba fogunk járni. - Egy mondatom sem hatott túl boldognak és gondolatban mindketten ugyan azzal egészítettük ki a szavaimat: Talán még egy osztályba is. Kirázott a hideg, és egyáltalán nem jó értelemben.
- Hány éves vagy? - kérdezte végül.
- Nem tudtad, hogy ezt nem illik megkérdezni egy lánytól? - mormolva tettem hozzá: Bunkó.
- Rendben, akkor elmondom, hogy én mennyi vagyok, abból kiderül, hogy egy osztályba kerülünk-e. Tizennyolc leszek pontosan két hét múlva.
- Akkor sajnos nem egy osztályba kerülünk. Én tizenhét leszek novemberben. - Nem tudom, min szórakozott olyan jól, de ettől a mondatomtól valahogy hirtelen jó kedve támadt.
- Évvesztes vagyok… szóval üdv, osztálytárs! - vigyorgott.
Erre csak sóhajtani tudtam.
- Figyelj, kezdjük elölről! A nevem Ren, Ren Kudo. Téged hogy hívnak?
- Yoko Sano - mosolyogtam rá. - Nos, ha te az akadémiára jársz, mesélhetnél róla pár szót.
- Hát, mit szeretnél hallani? Vannak jó tanárok és vannak kevésbé jók, az igazgató egészen normális. Általában. Rengeteg tesink van, vagyis inkább testedzés és idomítás óra. Nem tudom, hogy egy ilyen csaj hogy fogja bírni.
- Egy milyen csaj? Ki vagy te, hogy így méregess? Szerencséd, hogy elfogyott a vizem, különben befagyasztanám a fejed - bámultam rá fenyegetően, de nem hatotta meg. - Erről jut eszembe! Tartozol nekem fél liter vízzel, vagy az árával.
- Még mit nem! Ugyan, miért tartoznék?
- Mert miattad nem lesz mit innom később és bunkón viselkedtél annak ellenére, hogy… - hirtelen megragadta a kezem és maga után húzott a kocsik között cikázva. - Hé! Eltitkolt öngyilkos hajlamod van?
Miután megálltunk egy kicsit az út túloldalán, válaszolt.
- Ebben a városban nem totojázhatsz, állhatsz meg töprengeni bárhol és bármikor, mint vidéken.
- Inkább külvárosnak mondanám.
- Ugyan, az út túloldaláról érződik rajtad a vidéki neveltetés.
- Mi? - Hú, ezzel aztán igazán sikerült kihoznia a sodromból. - Mi az, hogy vidéki neveltetés?! - Nyugalom, Yoko, nyugalom. Nem lesz semmi baj. Mélyeket lélegeztem és próbáltam nyugtatni magam. Ehhez a sráchoz acélidegekre lesz szükségem.