2014.04.26. 19:57, Ano
1919. december 22.
Az év leghosszabb éjszakáján már magason járt a telihold az esti égbolton. A milliónyi csillag fehér fénye foltokban ragyogta át a vastag viharfelhőket.
Süvített a szél, így fejemre szorítottam a kalapom és a hideggel dacolva sétáltam határozottan a macskaköves úton. Váratlan hangokat hallván hirtelen kaptam oldalra a tekintetem, de csak egy üres zöld üveg gurult el mellettem.
Vágyakozva gondoltam vissza a vidám kártyázásra a barátaimmal, a hangulatos zenére, a kellemes fényekre, ami csak még jobban megfájdította a szívem. De üsse kő, hiszen én is hamarosan hazaérek, otthonomban pedig egy kedves feleség és két alvó gyermek vár. Már csak egy utcányira voltam nyugodt kis városszéli viskónktól, a meleg dunyhától, a szeretet ölelő érzésétől. A távolból ekkor álaltszerű morgást hallottam. Talán egy városi párduc? Kigondoltam, hogy jobban teszem, ha szedem a lábam, mert ezeket a lényeket tanácsos volt elkerülni, ám ahogy előre meredtem, egy indigókék szempár meredt vissza rám. Nem is annyira szempár volt, mint inkább két füstös örvény. Aztán kigyulladt még két üstökös, és az út végén egy lilán izzó lény magasodott fel. A széllel szembeszállva, futva kanyarodtam be az egyik kisutcába. Több száz métert rohantam engem követő léptek hangja nélkül. Ekkor lassítottam, a térdemre támaszkodva szuszogtam egy ideig, majd hátranéztem, hogy megbizonyosodjak afelől, hogy senki nincs a nyomomban. Az úton csak késői száraz falevelek súrlódtak karikázva.
- Csak túl sokat ittam - nyugtattam meg magam egy nagy sóhajtás keretében. Újfent elindultam volna, de a lábaim nem mozdultak. Ijedten néztem le, és végre elért hozzám a bokám köré fonódó fekete indák visszataszító tapintása. Felkiáltottam volna, de a levegő a tüdőmbe szorult, ahogy a földre hasaltam és a szörcsögő démon maga felé húzott. Kesztyűs kezemmel a földet a földet kapartam, de próbálkozásaim haszontalannak bizonyultak. Kétségbeesetten próbáltam kiszabadulni, de minden hiába.
A több méter magas bestia sziszegve meredt rám. Idegen nyelven morgott, így egy szavát sem érthettem. A feneketlen űrt őrző csuklya arcomhoz hajolt, úgy hallottam mintha ezer lélek sikoltott volna a mélységéből. A lélekrabló szellem! A gonosz szellem, aki az elhagyatott emberek lelkére vadászik. Kiszipolyozza az emberek életerejét, mozdulatlan testeket hagyva hátra.
- Ne! - üvöltöttem. - Kérem, ne! Ne vigye el a lelkem!
Hörgő nevetésszerű hangot hallatott.
- Kérem! - könyörögtem tovább. - Családom van! Haza kell mennem!
Átkoztam a szellemvilágot, amiért egy árva lélek sem járt épp az utcákon, amiért senki nem siethetett a segítségemre.
A szellem nem fosztott meg a lelkemtől. Mire kettőt pislogtam, eltűnt, köddé vált, mintha csak a képzeletem szüleménye lett volna. Remegő kézzel poroltam le a nadrágom, majd gyorsan hazasiettem.
- Mondom! Volt vagy három méter magas!
- Persze. És lilán derengett, és morgott, mint egy éhes kutya - hitetlenkedett jó barátom.
- Hagyjátok békén! - védett meg hű cimborám, Ard. - Velem is történet egy furcsa dolog. Kérlek szépen, vakító éjszaka volt. Éppen az anyám felöli nagymamám unokatestvérének az ismerősének a lányának a barátjához siettem, mikor hirtelen egy szörny ugrott elém. - Ekkor már az egész baráti társaság kuncogott. - Volt vagy 5-6 méter magas. Rózsaszín szőre volt, ezüst szárnya, szivárványt szellentett és csokoládétojásokat tojt. Aztán csak, huss! Elrepült!
- Á! Nem mondod! - színészkedett Caem.
- De mondom!
- És mit csináltál a csokoládéval? - játszott tovább Wata is. - Csak nem megetted?
- De meg én! - simogatta a hasát Ard.
- Inkább adtad volna nekünk!
- Jól van! Elég! - szóltam rájuk. - Tudom, mit láttam. És szent meggyőződésem, hogy az a lélekrabló volt. Huntao.
- Tudod, hogy én nem hiszek a városi legendákban - lökte meg Ard a vállam.
- Igen, tudom.
Aztán már csak kártyáztunk.
Az én drága Liámnak egy szót sem szóltam az esetről. Ha a barátaim nem hittek nekem, ő hogy hihetett volna. Elhatároztam, hogy a történteket titokban tartom.
Egészen gyanútlanul éltem tovább az életem, a következő telihold éjjeléig. Álmomban egy képet láttam. Egy boldog család képét, aztán megjelent Huntao és elrabolta az újszülött csecsemőt. Egyenesen a szülei kezéből. A családfánk pergett le a szemem előtt. Ha egy lány született, Huntao magával ragadta.
Zihálva emelkedtem ki az izzadt vánkosból. A feleségem nyugodtan pihent mellettem. A valóság ezerszer melengetőbb volt, mint az álom. Erőltetve győztem meg magam, hogy nincs mitől tartanom. Az ilyen csúf álmok nem válnak valóra, csak a történtek terhét kell még kipihennem.
Azonban ez visszatérő álom volt. Minden holdtöltekor rám tört s elűzte az álmot szemeimből. Ellenben én eltántoríthatatlanul tartottam a szám és kerültem a rémképek felelevenítését. Mindig is hittem abban, amire nem gondolunk, az nem történik meg.
Talán nem történik meg…
Talán nincsenek veszélyben a leszármazottaim…