2014.05.05. 01:38, Ano
2. fejezet
Elértünk az iskola elé. Hatalmas épület volt, Ren megengedte, hogy először kívülről vegyem szemügyre. Az iskolát alkotó téglák nem voltak lefestve az embernek olyan érzése támadt, mintha börtönbe ment volna, egy háromemeletes nagy ablakos, szép függönyös börtönbe… Amint beértem a kétszárnyú üvegajtón vissza kellett szívnom, amit ki se mondtam. Még a bútorok formája is modern volt, minden - beleértve a büfé előtt félkörbe rendezett fotelokat- újnak tűnt. Másodszor jártam itt, (mert évnyitón már voltam) de még mindig lenyűgözött az épület, jó és rossz értelemben is.
- Elképesztő, mi? - fogta meg a vállam. - Várj, amíg meghallod a hosszú listát a szabályzatokról. Csoda, hogy levegőt venni nem tilos, azért ilyen tiszta minden.
Megszólalt a csengő, ami egy új világot nyitott meg előttem, ha ezt végigcsinálom, talán olyan híres pro-idomár lehetek, mint a Tűzmenyétek.
Ren elvezetett a termünkhöz. Hiába voltam már bemutatva az osztályomnak az évnyitón, (amiről rejtélyes módon újdonsült barátom hiányzott) még mindig idegen voltam számukra. Inkább mind rám bámultak volna, minthogy észre se vegyenek. A jelenlétemmel nem hívtam fel magamra a figyelmüket, mindenki ugyan úgy beszélgetett az előbbi csengővel nem is törődve. Egy ablak melletti üres padot választottam magamnak. Közel volt a tanárhoz, de mint új tanuló számítottam rá, hogy az egyetlen személy, aki szóba áll majd velem az a tanár lesz. Ren kiskutyaként követett a padomig.
- Mit akarsz? - mordultam rá.
- Egyedül szeretnél ülni talán? - És már ki is pakolta a könyveit az asztalra.
Hirtelen mindenki elhallgatott a teremben, megjelent a tanárnő.
- Jó reggelt kívánok! - morajlotta az osztály. Ahogy körbenéztem feltűnt, ami eddig még nem, hogy mindenkin egyenruha volt - rajtam és Renen kívül.
- Jó reggelt gyerekek! - A nő hangja nem volt olyan szigorú, mint vártam. A jelentés után leültünk a helyünkre és a tanár rögtön felém fordult.
- Kedves Yoko, kérem, óra után fáradjon át a Tanári melletti varrószobába, hogy méretet vegyenek magáról az új egyenruháért. - bólintottam és most Renhez szólt a következő mondat - És ami téged érint fiatalember, ha idén is olyan ritkán lesz rajtad az egyenruha, mint tavaly, meggyőzöl róla, hogy szívesebben viselnéd a lányok ruháját. Majd varratunk neked egy szép szoknyácskát, csatot teszünk a hajadba és még harisnyát is vehetsz föl, ha nagyon szeretnél. - az osztály nevetni kezdett és én is megnyugodtam, hogy a szigor és a fegyelem csak látszat.
- Másra sem vágyom jobban - mosolygott szemtelenül a tanár arcába.
- Ez esetben kisasszony kövesse Yokot a varrónőnkhöz. - Azzal a tanár sarkon fordult, leült az asztalához, fölvette a kis olvasószemüvegét és kihangsúlyozott minden szót a vastag papírtömbről olvasva. - Első szabály: tilos a bla-bla-bla. Bla-bla-bla büfé bla-bla. A bla-bla és bla-bla… és itt elvesztettem a fonalat. Kibámultam az ablakon, szokatlan volt a sok Satomobil és Káposzta-kocsi látványa a külvároshoz képest. Néhány ideges sofőr dudált, gyíkvarjak ültek a házak tetején és Ren önvédelemből emelt aszfalt fala miatt lebénult a közlekedés. Kuncogtam rajta, hogy egy ilyen modern városban, mobiltelefonok és számítógépek világában nem tudnak mit kezdeni egy kis földidomítással. Hirtelen egy fehér gyíkvarjú bukkant fel az ablakban, ahogy ezüstön fénylő kék szemébe néztem úgy éreztem mondani akar valamit. Kinyújtottam felé a kezem és ő teljes nyugodtsággal sétált keresztül az ablaküvegen. Akárhogy is néztem az ablakot, tényleg be volt csukva. Az állat közelebb jött és hozzám bújt, úgy viselkedett, mint egy macska. Mikor megérintettem a tollas fejét, képek villantak az elmémbe egy lélegzetelállító világról.
Láttam egy mocsárt, melyben a vízirózsák fa magasságúak voltak, szivárvány színeiben csillogó hófödte hegycsúcsokat, vattacukor állagú felhőket, az éjszakai égen több csillag ragyogott, mint amennyit fel lehet fogni és két telihold világította meg a furcsa fából álló erdőket. Suttogást hallottam, egy kórus mormolt egyszerre ezernyi különböző mondatot idegen nyelven. Bíbor fénysáv szívott magába és kinyílt a szemem. Ren körmeit éreztem alkaromba markolva. Értetlenül bámultam rá, mire aggódva megkérdezte:
- Minden rendben? Jól érzed magad?
- Persze. Mért ne lennék jól?
- Elsápadtál és hideg a kezed. - Ekkor jutott eszembe, mi is történt. Az ölemre pillantottam ahová egy perce még a furcsa állat bújt, de ár nem volt ott.
- Te is láttad? - kérdeztem tőle suttogva, nehogy meghalljon a tanár és már első nap mély benyomást tegyek rá.
- Mit? - értetlenkedett a padtársam.
- Hát a fehér gyíkvarjút! Itt ült az ölemnél.
- Miről beszélsz?
- Hát nem láttad? Pedig nagyon furcsa volt. Átsétált az ablakon.
Ren megfogta a homlokom és tudtam, hogy nem hisz nekem.
- Azt hiszed, őrült vagyok? - háborodtam fel.
- Nem vagy őrült, csak lázas. Túl sok minden történt veled ma reggel. Ideges vagy az új iskola miatt?
- Nincs lázam és teljesen nyugodt vagyok - néztem vele farkasszemet. Még soha nem láttam ilyen gyönyörű szempárt. Oliva zöld íriszében a kék árnyalatait fedeztem fel helyenként és az aggódás mögött ott bujkált a gyerekes csipkelődés. Zavartan pislogtam és elkaptam a fejem.
- Tanárnő haza kísérhetem Yokot? Nem érzi jól magát. - kiabálta jelentkezés közben a kis aggódó.
- Mi a baja? - állt föl a tanárnő.
- Igazából semmi ba…- Ren rálépett a lábamra és helyettem válaszolt.
- Lázas és szédül.
- Rendben. Kísérd haza, nehogy valami baja essen, de te visszajöhetsz az iskolába.
- Nem kéne inkább ápolnom?
- Semmi szükség rá, hogy… áú! - ismételten rám taposott.
- Rendben, ha tényleg szüksége van rád, akkor a mai napon igazoltan vagytok távol az iskolából. Pakoljatok össze, de te ifjú úr holnap jössz iskolába! - bökött Renre. Ő csak biccentett, míg helyettem is elpakolta a cuccokat.
Átkarolva vezetett ki az üvegajtón.
- Jól vagyok! Most már elengedhetsz!
- Ha jól lennél, nem beszélnél ilyen hülyeségeket. - átsiettünk a zebrán, majd megállt egy kicsit. - Merre laksz?
- Először is: nincs semmi bajom, teljesen jól érzem magam, és ha ezt nem hagyod abba, akkor mindjárt meglátod, milyen jó formában vagyok; másodszor pedig: Te gyalog akarsz elmenni hozzánk? A külváros…
- Vidék - szúrta közbe.
- Akkor vidék, csak hagyj már békén, a lényeg, hogy messze van. - magyaráztam el.
- Igaz is. Ez esetben kövess!
- Van más választásom? - zsörtölődtem.
Egy hatalmas ház mellett álltunk csak meg legközelebb. Gondozott kert, állat formájú bokrok, rendezett telek.
- Te itt laksz? - ámultam.
- Hát igen. Gyere! - válaszolt röviden és már húzott is maga után. A ház legalább olyan szép volt belülről, mint kívülről. Az iskolával ellentétben elég otthonos hangulata volt. Antik bútorok hozták el a századforduló hangulatát és levendula csokrok álltak vázákban minden asztalon. Körbevezetett ebben a csodás épületben. Azt mondta, hogy nem különösebben gazdagok és ez a ház már régóta öröklődik a családjukban.
- Tudod, állítólag szellemek laknak itt. Kicsit kísérteties, de eddig még nem bántottak senkit. - nevetett vállat vonva. Valamiért ez nem szórakoztatott engem annyira, mint őt. - Figyelj, eddig még nem mertem fölmenni a padlásra, de mi lenne, ha most együtt körülnéznék ott.
- Ugye, ezt te sem gondolod komolyan? És muszáj volt ezt a szellemes infót előtte elmondanod?
- Csak nem félsz? Szellemsuttogó…
- Nem félek, és nem vagyok szellemsuttogó! - álltam ki magamért.
- Akkor mivel magyarázod azt, ami az iskolában történt? Vagy becsavarodtál, vagy szellemeket látsz. Bizonyítsd be nekem, hogy tévedek.
- Be is bizonyítom! Rendben. Csináljunk szellemvadászatot!
Az egyik folyosó végében lehúzta a csapóajtót, amin egy kihúzható létra is volt, majd illedelmesen előre engedett. Összeszűkült szemmel néztem vissza rá, miközben felléptem az első fokra. Kezdtem megijedni. Mi van, ha tényleg szellemeket látok? Mi van, ha tényleg szellemek lakják a házat? Nem volt még rossz tapasztalatom velük kapcsolatban és örültem volna, ha ez így is marad. Megkönnyebbültem, mert mikor felértem a dohos szobába, csak régi bútorokat és poros kartondobozokat láttam.
- Minden tiszta? - kiabált föl Ren nyuszi.
- Nem, ami azt illeti elég nagy a por és szerintem most nyúltam bele egy pókhálóba. - Éreztem, ahogy szúrós tekintettel nézett föl. - Ja, hogy te a szellemekre gondoltál - színészkedtem tovább. - Egyet sem látok. Megmondtam, hogy nem vagyok szellemsuttogó.
Lassan jött föl a létrán és óvatosan nézett körbe, mikor már a feje elég magasan volt. Aztán bátran fölegyenesedve sétált mellém.
- Megmondtam, hogy nincsenek is szellemek. - vizsgálta a poros bútorokat.
- Persze. Kár, hogy nem hittem neked. - Eszembe jutott valami hirtelen. Ha ilyen nagy legénynek képzeli magát, gondoltam megugratom. - Szent ég?! Mi az ott? - mutattam ijedten egy dobozra.
- Hol? - rémült meg.
- Ott a doboz tetején! - meredtem előre átszellemülten és a mellette tornyosuló kartondobozokra mutattam. Sietve mögém bújt és suttogva kérdezte meg:
- Mi van ott?
- A bátorságod. Azt hiszem elhagytad, mikor félve mögém bújtál. - löktem el magamtól.
- Nagyon vicces vagy. - ironizált és már ment is vissza a biztonságos folyosóra.
- Tudom - vigyorogtam. - Máris megijedtél, nyuszi?
- Nem félek… csak… ő… porallergiám van. - hogy meggyőzzön előadott egy áltüsszentést - Látod?
- Látom. - Átlátok rajta. Nevetséges volt, hogy ilyen bolondnak nézett. Most már én akartam a padláson tartani, hogy bebizonyítsam, - nem azt, hogy nem látok szellemeket hanem - hogy bátrabb vagyok, mint ő. Ha játszani akart, emberére akadt.
AJÁNLOM AZ OLDALT
Súgó
Cím