2014.05.05. 01:40, Ano
3. fejezet
Körülbelül reggel tíz óra volt, mikor elhatároztam, hogy Rennél töltöm az éjszakát és megmutatom neki, hogy nem félek semmitől. Haza tekertem, ettem pár falatot, összepakoltam és felhívtam anyut, hogy elmondjam, rosszul voltam az iskolában, ezért otthon vagyok és elkéredzkedtem Renhez.
- Örülök, hogy máris barátokat szereztél, de rémelem tudod, mit csinálsz.
- Nyugi, szerintem megbízhatok benne. Egész kedves volt velem.
- Apád tudod, hogy nem engedné meg. Félteni fog, ha megtudja, hogy elengedtelek! Vigyél paprika spray-t, hogy ezzel legalább megnyugtathassam.
- De anyu ő a barátom! - ha ez túlzás is volt, nem éreztem szükségesnek a spray-t és egyéb ilyen kelléket.
- Nem szeretném, ha idegeskedne miattad. Legyél tekintettel a gyenge idegeire. - próbált meggyőzni a mézédes hangján.
- Rendben. - sóhajtottam a telefonba.
- Vigyázz magadra! Puszillak! - Azzal letettem a telefont és elindultam a hosszú-hosszú biciklitúrára Renékhez. Egész úton arra gondoltam, hogy remélem, hogy az öcsém nem készíti ki őket idegileg a távollétemben és a ház is épségben marad, míg a szüleink munkaideje lejár.
A költözés így is épp elég stresszel járt. Anyám nagybátyának egyik házába költöztünk be, amit régebben nyaralónak használtak, így nem kellett albérletet fizetni. Itanu (vagy ahogy anyu hívta: Iti bácsi) sem panaszkodhatott, hiszen a város egyik legszebb házában lakott kedves feleségével Tinilia nénivel. Egy népszerű cukrászdájuk van, ahol anyu is dolgozik, apu pedig egy fuvarozócégnél talált munkát, mint autószerelő. Az idegességet inkább az új környezet okozta és a szokatlanul meleg időjárás. Az Föld királyságának konyhaművészete sem nekünk való volt, szerencsére több halárus bódé is állt a piacon, lehetett kapni tengeri-szilvát és Narook víz törzsi éttermétől pár utcányira laktunk.
* * *
Megálltam a kapu előtt, becsöngettem és hamarosan megjelent egy komornyik.
- Miben segíthetek? - kérdezte fennhéjázó hangnemben.
- Yoko Sano vagyok, ma már jártam itt - magyaráztam.
- Ő a barátom. Beengedheti Shou - sétált ki Ren. Szóval, ő a barátjának tart? Ennyi ismeretség után? Ez furcsa volt, de kedves is egyszerre.
Gyönyörű volt, amint a narancsvörösen lenyugvó nap bevilágította a házat és levendula csokrok árnyékát vetíttette a falra. A Kudo család ott ült a kandalló körül. Nyilván a meghitt családi pillanataikat töltötték együtt. Szörnyen éreztem magam, amiért ezt tönkre tettem.
- Jó napot kívánok! - bólintottam.
- Szia, Yoko! - állt föl Ren édesanyja elsőként, ahogy bátortalanul közelebb sétáltam, hozzájuk. - A nevem Amaterasu, de szólíts csak Tesnek!
- Én Ren apukája vagyok, Kurou. Isten hozott!
- Köszönöm. - Körbepillantottam, hogy ihletet kapjak egy mondathoz, ami megtöri a nyomasztó csendet. - Nagyon szép a házuk.
- Jaj, ugyan ez csak egy örökölt kis viskó - legyintett Tes. - Éppen mályvacukrot sütögettünk és ijesztő történeteket meséltünk. Csatlakozz hozzánk!
Ebből a pár mondatból tudtam, hogy kedves emberek és nagyszerű szülők. Adtak egy pálcát és felszúrtam rá a puha édességet. Óvatosan a tűz közelébe nyújtottam és forgattam, nehogy megégjen.
- Nos, akkor te az Északi Víz törzséből jöttél? - kérdezte meg egy kis hallgatás után Ren apukája. - Úgy hallottam, hogy ott elég fagyos a hangulat. - nevetett magában és csak ekkor döbbentem rá, hogy ez vicc akart lenni.
- Fagyos! Háááh, értem! - nevettem én is erőltetetten.
- Ugyan, Kurou senki nem kíváncsi a favicceidre. A lányok nyílván más témáról beszélnek szívesen… Mondjuk a fiúkról. Tetszik neked valaki? Buta lenne az a fiú, aki nem figyelne fel egy ilyen szép lányra. Ugye Ren? - lökte meg könyökével fiát Ama… hogy is hívják… Tes. Én meg fülig vörösödtem. Mindig is utáltam a figyelem középpontjában lenni, még az őszi mélyszántás jelentőségéről is szívesebben társalogtam volna, mint a magánéletemről. Feszülten figyeltem mi Ren véleménye rólam.
- Ne már anyu! Ne hozd kínos helyzetbe!
- Mért hoztam volna, csak arról kérdeztem… - De a mondatát nem tudta befejezni, mert fia megragadta a karom és maga után húzott. Földre ejtettem a félig sült mályvacukrot, de nem tudtam visszamenni érte.
- Muszáj mindig így viselkednetek? - fordult vissza az emeletre vezető lépcső közepén.
- Ugyan már! Annyira nem voltak kínosak - rángattam a kezem, hogy végre eleressze, de nem tette.
- Szerintem meg igen. És mindig így viselkednek. De hagyjuk, mert felidegesítem magam - legyintett.
- Hová is viszel pontosan? - kérdeztem mikor felértünk a félkörívesen kanyarodó lépcsőn.
- A szobámba. - Micsoda? Mit akar ez jelenteni? Lefagytam, így még könnyebben tudott irányítani. Megkönnyebbültem mikor fél perc után hozzátette: - Felmegyünk a tetőre. Gyönyörű a kilátás. - Haha… mit is képzeltem?! Még hogy a szobájába! Mik meg nem fordultak a fejemben. Lazíts Yoko, csak felmentek a tetőre!
- Igazából nem lenne szabad fölmenni. A szüleim szerint életveszélyes - nyitotta ki a ferdén nyíló tetőablakot egy kampós végű rúddal.
- És hogy is megyünk ki? - kérdeztem miközben megvizsgáltam az ablakon beszűrődő fény által halványan megvilágított szobát. Antik íróasztal, régi stílusú szék és ágy, parkettázott padló és hatalmas meglepetésemre egy óriási könyves szekrény. A szürkéskék és fehér volt az uralkodó szín, amitől majdnem úgy éreztem magam, mint otthon, az Északi-sarkon. A kérdésemre föld idomár mozdulatokkal válaszolt és a sarokban tornyosuló föld korongokat lépcsőzetesen az ablak felé rendezte.
- Csak utánad - mutatta az utat. Mélyen a szemébe néztem, hogy ne merjen szórakozni velem. Felsétáltam a lebegő lépcsőn, kibújtam az ablakon és óvatosan végig ügyeskedtem magam a cserepeken, pár méterrel odébb ültem le helyet adva Rennek is. Finoman leült mellém, nehogy lecsússzon a tetőről. Felgyorsult a szívverésem, mikor mellkasomra fektette tenyerét majd a hátamra fektetett.
- Így jobban látjuk majd a csillagokat - feküdt le mellém.
- Csillagokat?! Az még soká lesz. Addig kint akarsz feküdni? - lepődtem meg.
- Talán jobb lenne anyám fecsegését és apám vicceit hallgatni? - kuncognom kellett rajta, mennyire elítéli a szüleit.
- Nos, annak ellenére, hogy meggyőztél vadásszak szellemekre veled később, nem ismerjük egymást annyira. Nem akarsz mesélni magadról?
- Szívesebben hallgatnám a te történeted - fordult felém és arca bizarrul közel volt az enyémhez. Így a sötétedésben szemei inkább tengerkéknek tűntek a megszokott vibráló zöld helyett. Néhány sötétbarna hajtincs kuszán lógott homlokára és csak most tűnt föl, bőre sötét tónusa. Ha a szemei mindig ilyen kékek lennének, azt hinném ő maga is a Víz törzséből jött. A puha bárányfelhőkre bámultam felbontva a szemkontaktust és mesélésbe kezdtem.
- Azt már tudod, hogy Északról jöttem. Az öcsémmel és a szüleimmel költöztünk ide a jobb élet reményében, de míg a sarkokon meg lehet élni halászatból, vadászatból és mindenki önellátó, addig itt tanult emberek kapnak csak munkát, szerencsések vagyunk, hogy itt él anyám nagynénje, ez megkönnyítette a helyzetet. Sajnos egyikőjük sem idomár, ahogy az öcsém sem. Segítség nélkül nem is találtak volna állást. A hobbijaim a vízidomítás, úszás, festés, fényképezés egyéb művészi dolgok valamint titkos vágyam, hogy meg tanuljak zongorázni és találjak egy kardforgató mestert. Az utolsó kettő nevetséges, ugye? - röhögtem saját magamon.
- Nem, egyáltalán nem. Ami azt illeti a nagybátyám történetesen kardforgatást tanít.
- Csak viccelsz, ugye? - fordultam hirtelen felé, de az arca komor volt. - Tényleg? Igazat mondasz? - ültem föl gyorsan.
- Engem is tanít. Ha gondolod, beszélhetek vele az érdekedben - jegyezte meg közömbös hangnemben, miközben lazán megtartotta magát alkarjával.
- Te szent borzmedve! El sem hiszem! Egy álmom válna valóra! - örömömben meg is feledkeztem róla, hol vagyok és állva táncoltam a tetőn. Ren épp figyelmeztetni akart, hogy üljek le, mikor megcsúszott az azügyetlen bal lábam és hason csúsztam le a tetőn. Ijedtemben egy hang sem jött ki a torkomon. Azt hittem öt métert zuhanok, de hála Ren tigristatu reflexeinek nem esett semmi bajom. A levegőben voltam, mikor váratlan gyorsasággal elkapta a kezem. Egy másodpercig azt hittem nem bír el és együtt csapódunk majd a földbe, de erősen tartott. Félelmetes volt érezni, hogy a lábam alatt nem volt semmi és tudtam, a talaj méterekkel alattam van. Pár másodpercig himbálóztam, amíg Ren összeszedte magát és egy erőteljes rántással visszahúzott a tetőre. Csukott szemmel gubbasztottam a cserepeken és még mindig melegített bátor markának szorítása, fülemben hallottam lélegzetét, vállamban éreztem minden szívverését. Mikor kinyitottam a szemem, rájöttem, szorosan magához ölel. Teljesen megzavart ez a hirtelen közelség és ijedten löktem el magamtól. Hatalmas szemekkel bámultam rá. Ő halkan el kezdett kuncogni, majd egyre hangosabban nevetett. Jókedve átragadt rám is, de én csak mosolyogtam.
- Látnod kellett volna azt a rémült tekintetedet! - harsogta. - Kár, hogy nem volt nálam fényképezőgép. - elképesztő gyorsasággal hervadt le az arcomról a mosoly az előbbi szavakat hallván. Még utánozta is megdöbbent arckifejezésem.
- Vigyázz, mert mindjárt te is követed a példám és lerepülsz a tetőről, csak hogy én nem foglak majd meg! - löktem odébb.
- Héj! - abbahagyta a nevetést. - Nehogy megbánjam, hogy megmentettelek! - Farkasszemet néztünk és mentálisan kihívtam egy párbajra, amint olyan helyszínen leszünk.
AJÁNLOM AZ OLDALT
Súgó
Új hozzászólás
Frissítés
Cím