2014.05.10. 19:49, Ano
4. fejezet
Ez háború, gondoltam magamban, majd visszamásztam az ablakhoz és benéztem a szobába.
- Hová mész? - hallottam a hátam mögül.
- El innen - válaszoltam nyersen. - Elegem van a tetőből.
- Mindjárt feljönnek a csillagok - győzködött, de hangneme a következő mondattal megváltozott. - Különben is, hogy akarsz lemenni?
- Hidd el, megoldanám - fordultam felé.
- Ne legyél már ilyen! Na, maradj itt! Te nem vagy kíváncsi az én életemre?
Sóhajtottam egyet és be kellett ismernem, hogy ha le is jutok valahogy innen, Ren nélkül úgy sem tudok mit csinálni a házban, így hát adtam neki még egy esélyt és végig hallgattam.
- Nos, a nevemet már tudod... Egy két érdekesség magamról: a kemény zenét szeretem, a kedvencem a Farkas-denevérfog - Csak poszterekről ismertem azt az együttest, de amennyit láttam az épp elég volt; feketére festett haj, bőrszerkó, tetoválások, a háttérben lángoló tűz. Nem az én stílusom. - A kedvenc színem a zöld, három éves korom óta mindenem az idomítás és körülbelül hét éve tanulok kardforgatást a nagybátyámtól, Tomoku Bei Fongtól. - Egy kicsit elmerengtem az adatokon, zöld: jellemző a földidomárokra. Korán kezdett el idomítgatni az biztos. Én majdnem betöltöttem a hatodik életévem, mire rájöttem, mire vagyok képes. A szüleim meg is lepődtek, mivel egy millió éve nem született idomár a családban. De menten meg is álltam a gondolkodásban, mikor felfogtam az említett nevet.
- A nagybátyád Bei Fong? Bei Fong Parancsnok?
- Igen, a rendőrfőnök.
- Ez hihetetlen! - Kis híján elaléltam a váratlan hírtől. - A családod legendás történetű. A Bei Fongok régóta jól kijönnek az Avatarral. Elképesztő! Lehetséges, hogy....?
- Mhm - mosolygott ravaszan.
- Ez nem lehet igaz! Te ismered az Avatart? Saigo Avatart?
- Hát, már találkoztam vele...
- Az a nő a példaképem! Bámulatos személyiség. Be kell mutatnod neki!
- Rendben. Akkor péntek délután beszélek a nagybátyámmal, hogy tanítana-e téged is és megkérdezem, mikor találkozhatunk az Avatarral.
- Pompás! - tapsoltam. - Köszönöm - suttogtam a fülébe miközben átöleltem hálám jeléül. A háta mögött hirtelen a fehér gyíkvarjú jelent meg a semmiből. A hangulatom egy másodperc alatt változott boldogról döbbentté.
Óvatosan elengedtem Rent és a háta mögé mutatva suttogtam:
- Megint ott van.
- Ki?- kérdezte és hirtelen megfordult. Az állat ettől nem ijedt meg és egyenesen felém sétált. Én lassan csúsztattam magam hátrafelé. A gyíkvarjak nem voltak éppen szép állatok, és míg ez az egyed csodálatosnak tűnt az iskolában, mikor elkalandoztak a gondolataim, most miközben céltudatosan ballagott felém és a szemeimbe bámult, megrémisztett. Elég távol csúsztam Rentől - amit ő nem is értett -, fenn tartva a távolságot az állat és köztem. Keresztülsétált a kardforgató tanoncon, akinek mindez fel sem tűnt. Az állat hirtelen nekiiramodott és vészes gyorsasággal csökkent közöttünk a távolság, ezt sietősen próbáltam kompenzálni, de végül utolért és ledöntött a tetőre. Egyenesen az arcomba bámult. A sárgán világító utcai lámpák fénye csillogott a szemében.
- Ren! Segíts! Szedd le rólam! - kiabáltam, de válasz helyett csak mormolást hallottam, úgy elvesztem az igéző szempár mélységében. Valamiért megnyugtatott és tisztán gondolkodtam. Emberi arcot kezdtem fölfedezni az ezüstösen fénylő csőr mögött.
- Látod? Nem bántalak - szólalt meg hirtelen a félmadár. Meglepődöttségemben felsikítottam és igyekeztem elmászni alóla, de karmait mellkasomba vájta.
- Nyugodj meg! Nem lesz semmi baj - nyugtatott, de én tovább ficánkoltam. - Hallgass végig!
- Nem! Eressz el! - kiabáltam és mire kettőt pislogtam, köddé vált.
- Mi történt veled? Teljesen megzakkantál? - nevetett Ren és tudtam, legbelül idiótának tartott.
- A szellem! Az történt! Megint itt volt! Mért nem hiszel nekem? Soha többé nem állok szóba veled, hogyha nem tudod felfogni, hogy ez az egész valóság és tényleg láttam, amit láttam! - fakadtam ki dühösen. Ő gondolkodón maga elé bámult, nem szólt semmit. Hangosan kifújta a levegőt és kezdtem érezni rajta, hogy végre átgondolta a dolgokat, és, ha nem is igazán hisz a szellemekben, legalább nem tart komplett idiótának.
- Figyelj! - ültem közelebb hozzá nyugodtan. - Szükségem lesz egy barátra. Segítened kell kinyomozni, hogy mit akar tőlem ez a szellem és szükségem lesz valakire, akinek erről az egészről mesélhetek, mert különben beleőrülök. Ugye mellettem állsz? - Jobb vállára tettem kezem szembefordulva vele.
- Rendben. Számíthatsz rám - nézett a szemembe. Ekkor éreztem csak igazán közel magamhoz, ekkor villant meg szemében a barátság szikrája, tudtam, hogy ezek után bízhatok benne.
- Na? Akkor elmeséled, mi történt az imént, vagy mi? - vonta föl szemöldökét.
- Igen. Szóval ugyan az a fehér gyíkvarjú volt itt, mint a suliban. Akkor az ablakon sétált keresztül... most pedig rajtad.
- Hogy? De én nem éreztem semmit!
- Én viszont láttam. És nem is ez a legfurcsább... Beszélt hozzám. Megszólalt.
- Szóval beszélt? - kezdte megint a hitetlenkedést.
- Nem! Nem beszélt! Ezt az egészet csak azért találtam ki, hogy legyen okom veszekedni veled. Szerinted mégis mi a fenéért hazudnék ilyet? - háborodtam fel újra. - Azt mondtad hinni fogsz nekem! Igen beszélt!
- Nyugodj meg! - Megsimogatta a fejem.
- Te engem csak ne nyugtass! - löktem el a kezét. Az igazság az, hogy azzal, hogy nyugtatni próbáltak, csak még jobban felidegesítettek. Fel tudtam volna robbanni. Ez a srác pontosan tudta, mivel tud kihozni a sodromból. Ugrókötélnek használta az idegeimet. Egy újabb kérdéssel félbeszakította a leírt kellemes gondolatmenetem.
- És mit mondott?
- Hogy nem bánt és nyugodjak meg - mormoltam.
- És te ettől ijedtél meg? - csodálkozott.
- Nem, én attól ijedtem meg, hogy egyáltalán megszólalt. És attól, hogy leterített, mint valami prédát.
- És meg akart enni?
- Nem, nem úgy nézett ki... de akkor is... félelmetes volt. - Minden szóval, ami elhagyta a számat, egyre gügyébben hangzott, amit mondtam. Már magam sem akartam elhinni, hogy megijedtem egy szellemtől, aki nem is tud ártani nekem, egy embernek.
Ekkor villant az agyamba.
- Hogy lehet, hogy rajtad keresztülsétált, de engem le bírt dönteni? Hogy tudott engem megérinteni, ha téged nem? - kérdeztem értetlenül.
- Nem tudom - jött a sokat mondó válasz. - Talán ő dönti el, hogy ki láthatja és kihez érhet hozzá - vetette fel asszisztensem.
- Na, jó! Hagyjuk ezt a borzalmas témát! El akarom felejteni ezt az egészet és normálisan élni - ráztam meg a fejem, hátha azzal kisöprök minden szellemekkel kapcsolatos emléket. De nem tudtam... a fehér gyíkvarjú tündökletes szeme beleégett az elmémbe.
- Nézd, feljöttek a csillagok! Dőljünk hátra és megmutatom a kedvenc csillagképeimet - mosolygott Ren. És úgy tettem, ahogy mondott.
Ezután egy óra múlt el úgy, akár egy romantikus filmben. Csak kevesebb ömlengéssel. Megmutatta a kedvencemet, a Vízidomárt, és ezer másik csillagképet melyeknek a nevét sem jegyeztem meg, nem hogy a helyzetét.
- Jól van, te jössz. - Ezzel a mondattal ledöbbentett. Csak mosolyogni és bólogatni tudtam. Nem jegyeztem meg egy szavát sem. - Hol van aaaaaa - gondolkodott - mondjuk… a Koala-vidra?
Koala-vidra… Koala-vidra… mutatott egyáltalán ilyet? Találomra ráböktem a csillagos ég egyik szegletére és ő majdnem megfulladt a röhögéstől. Miután meglátta morcos pillantásom, professzori hangra váltva válaszolt.
- Nem, gyermekem. Az ott a Hold. H-O-L-D. Egy jó fényvisszaverő képességű kőzetből álló bolygó, mely a Föld körül kering. A keringési idő....
- Nem, te idióta - boxoltam nevetve a vállába. - Az a csillagkupac ott mellette.
- És a válasz… - Feszülten vártam, mit szól. - helyeeees…
- Ezzzaazzz - sziszegtem önelégültem.
- Is lehetne, de nem az - fejezte be a mondatát professzor úr. - Ott van - mutatott az égbolt másik felére. - Tényleg ilyen nehéz? - kuncogott.
- Én csak egy rakat kis pontot látok. - Megint sikerült megnevettetnem, aminek örültem is.
Még megbuktam további három kérdésén, utána már csak csöndben bámultuk az égboltot.
AJÁNLOM AZ OLDALT
Súgó
Új hozzászólás
Frissítés
Cím