2014.06.08. 13:37, Ano
6. fejezet
Megfogta a kezem és úgy futottunk az iskolába majd lihegve toppantunk be a terembe.
- Elnézést a késésért… - kezdtem volna magyarázkodásba.
- Bocsánat! Rossz terem - csukta be Ren gyorsan az ajtót. - Nem itt vagyunk. Mi az első óránk? - Én csak vállat vontam tanácstalanul. A földet bámulva megvakarta a fejét és halkan mormolta a heti órarendet. A tegnapi hibátlanul az eszébe jutott, de a mai nappal gondjai voltak. - Töri… esküdni mernék, hogy törivel kezdünk. - Szinte hallottam, ahogy a fogaskerekek kattogtak a fejében, de nem vártam ki, míg eszébe jut.
- Testnevelés. - olvastam fel hangosan a mellettünk álló parafatáblára kiszegezett órarendről.
- Hát persze! - csapott homlokára, mintha eddig közel járt volna a válaszhoz. - Gyere gyorsan! - Ismét szaladtunk. - A tesitanárotok vicces nő, de a későket nem szereti - fogta meg a kezem, míg száguldottunk le a lépcsőn - Az első órán mindig baleset megelőzési szabályokat olvasnak fel - amikhez jobb tartani magad -, szóval az öltözőkben vagyunk - hadarta, miközben átfutottunk az iskola másik szárnyába. Megállt egy ajtó előtt és értetlenül nézett rám.
- Mi az? - kérdeztem.
- A ti öltözőtök odébb van - mutatott balra. - Remélem, addig eltalálsz egyedül is - csipkelődött, de próbáltam tudomást sem venni róla és egy kopogás után besétáltam az öltözőbe.
- Elnézést a késésért - mondtam mielőtt még a tanárnő letámadott volna.
- El van nézve - dalolta meglepően kellemes hangon. - Yoko, ugye?
Én bólintottam.
- Gyere! A lényegről még nem maradtál le. - mosolygott a középhosszú festett hajú tanárnő a sötétkék szabadidőben. Szőkével melírozott barna haja úgy nézett ki, mint ha most jött volna a fodrásztól és Ren ijesztgetéseivel ellentétben szimpatikusnak tűnt. Két üres hely maradt a kis öltöző négy falához tolt padokon. Az egyik egy vörös hajú lány mellett, akiről már első ránézésre is sütött az ellenszenv. Szemei tűzkarikaként izzottak, tekintetével mintha egy keresztet rajzolt volna a homlokomra.
„Egy hetet adok neki” - olvastam le szájáról, ahogy padlizsán fürtös barátnőjéhez fordult. Láthatóan jól szórakoztak rajtam. Megajándékoztam őket a leglenézőbb tekintetemmel és inkább a csöndes, frufrus lány mellé ültem egy másik padon.
Világos volt a bőre, sötétszürke a szeme, elég volt ránéznem és legbelül valahogy éreztem, hogy ő is vízidomár. Halványan rám mosolygott és csendben kicsit odébb húzódott, hogy elférjek.
- Yoko - mosolyogtam rá, a kezemet nyújtva.
- Kina - rebegte halkan és kezet ráztunk. Ő is ujjatlan kesztyűt hordott, mint én. Máris találtam egy közös pontot.
- A többiek már ismernek engem tavalyról, de neked még nem mutatkoztam be - fordult felém a melírozott hajú hölgy. - Toshiko tanárnő vagyok, de hívj csak Szöszi néninek! - kacsintott. Félig felvont szemöldökkel néztem Kinára, de ő csak felhúzta vállát, mintha azt mondaná: „Ő már csak ilyen.”
Hosszú baleset megelőzési szabályok után átöltöztünk fekete nadrágba és fehér pólóba, majd jött az izgalmas rész. Na, nem mintha eddig nem tudtam volna szóról szóra, a pro-idomítás szabályzatait, de most végre egy tanár szájából hallhattam. Majd kiugrottam a bőrömből, mert az Arénának és ennek a sportnak már csak a gondolatától libabőrös lettem. Az álmom annyi volt, hogy legyen egy saját csapatom és valamelyik Arénában játszhassak, a nagy közönség előtt. Nem hírnevet akartam, csak saját magamra szerettem volna büszke lenni. Eszembe jutott a kérdés, amit még Rennek tettem fel. Miért érdemes élni? A válasz számomra ugyan az volt, mint Rennek: az idomítás. El se tudtam volna nélküle képzelni az életem, a világot.
Hát, milyen szomorú világ lehet az, amelyikben nincs idomítás, az ember nem tudja megvédeni magát, sokkal többet kéne fáradnia. Talán a technika sem tartana ott ahol most, ha nem lett volna valami természetfeletti mozgatórugó.
- No! - csapta össze a tanárnő a tenyerét. - Most, hogy már tudjuk is a szabályokat, kezdetét veszi az első pro-idomár órátok.
A diákok ujjongtak, engem is beleértve.
- Azzal kezdjük a tanévet, hogy kialakítunk nyolc kezdő-idomár csapatot. Gyertek, irány a tornaterem! - masírozott előre hóbortosan Szöszi néni. A fiúk már benn voltak a teremben, mikor mi odaértünk. A tanáruk egy magas, szálkás kopasz férfi volt - igazi sportmániás.
- Ezt nem egészen értem - fordultam suttogva Kinához. - Mért van két tanár, hogyha együtt lesznek az óráink?
- Igazából sokszor van külön óránk. Edzések, éves felmérések, de együtt is dolgozunk, javítjuk a csapatmunkát és mini meccseket rendezünk - mosolygott.
- Hűha. Mini meccsek… - merengtem - már nagyon várom.
A fiúk tanára - akit találóan Pipaszárnak neveztem el magamban - belefújt a sípjába és ellentmondást nem tűrő hangon jelentette ki: - Az első három órán erőléti feladatokat fogtok csinálni és felméréseket hajtotok végre. Az eredmények alapján sorolunk be fiúkat, lányokat vegyesen a háromfős csapatokba. Mivel tavaly még csak melegítettünk az idei évre, nem vagytok mindennel tisztában. Miután a tanárnővel közösen összeállítottuk a nyolc csoportot, megadjuk a lehetőséget, hogy csapatnevet találjatok ki magatoknak és kiválasszátok a mezetek színét, akár az igazi pro-idomárok az egyenruhájuk színét. A vízidomárokon kék, a tűzidomárokon piros, a földidomárokon zöld nadrág legyen! - A tanár ismét belefújt a sípjába, a fiúk libasorba rendeződtek mögötte és kimeneteltek az udvarra. Ren ment utoljára, hátranézett és biztatás képpen rám kacsintott.
- Na, tündérkéim jöhet a bemelegítés! - A melírozott hajú nő tapsikolt párat és ebből már mindenki tudta mi a feladat. Én csak Kinát figyeltem és utánoztam, amit csinál. Futottunk pár kört, bokakörzést csináltunk, bemelegítettük a kezünket és nyújtóztunk párat.
- Rendben, az első felmérés a felülés! Válasszatok párt! - jött a parancs.
Kinához fordultam és barátságosan megkérdeztem: - Lehetek veled?
Ő szégyenlősen biccentett, én visszamosolyogtam rá. Törékeny kis nádszálnak tűnt és féltettem a felmérésektől és ettől a kemény sporttól. Pedig inkább magamat kellett volna féltenem; kimaradtam a mágikus első évből. Akkor készültek fel az ez évi megpróbáltatásokra. Reméltem, hogy elég erős leszek ahhoz, hogy végigcsináljam.
* * *
Úgy tűnt, én voltam az egyetlen, akinek ezek az órák komoly megpróbáltatást jelentettek. Kina még csak meg sem izzadt - mély meglepődésemre. Mentségemre legyen, hogy a régi iskolámban sohasem volt egymás után két testnevelés óra és itt kimaradtam a bemelegítő, fizikumerősítő évből. Egy szó, mint száz, az első két óra eléggé kifárasztott ahhoz, hogy a nap további részében kimerülten nyúljak a padon. Elmenni a nővérszobába, hogy méretet vegyenek az egyenruhámhoz; emlékeztetni Rent, hogy megkérdezze, mikor kezdhetem el az edzést a nagybátyjával: ez a két dolog keringett a fejemben. Minden mást próbáltam figyelmen kívül hagyni.
Egyik szünetben, mikor Ren elment valahová pár barátjával, Kina mellém merészkedett. Leült, mély levegőt vett és elsuttogott egy sziát.
- Szia! - fordultam felé vidáman, mert előtte az ablakon bámultam ki. Vártam, hogy megjelenjen újra az a fehér gyíkvarjú. Úgy éreztem, a kíváncsiságom végre legyőzte a félelmem, tudni akartam, mit szeretne tőlem, miért jelenik meg folyton. De most nem jött. Egész nap nem láttam.
- Rosszul vagy? - érdeklődött kedvesen.
- Mi? Nem. Csak elgondolkodtam - meredtem magam elé.
- Te is szeretsz ábrándozni?
- Mondhatjuk - vontam vállat. - Mindig művészléleknek tartottam magam. Szeretek rajzolni, festeni, gyurmázni, olvasni és ábrándozni.
- De jó! Én is!
- Most látok először mosolyt az arcodon. Nem vagy túl vidám ember, nem igaz?
- Hát az igazság az, hogy kicsit magányos vagyok - magyarázta. - Egyedül költöztem a városba.
- Teljesen egyedül? - Ez eléggé meglepett.
- Délről jöttem. A hercegnő inasaként dolgoztam, és jó barátja voltam. A szüleim, akik szintén ott szolgáltak, sokat meséltek nekem a pro-idomításról. Egy nap elhatároztam, hogy elindulok világot látni, és beiratkozok egy pro-idomár akadémiára. Ide jöttem, hónapokig megéltem a Déli törzsfőnök adományából, de mikor elfogyott a pénzem kénytelen voltam állást szerezni magamnak. A Pro-idomár Arénában dolgozom, mint takarító, jegyszedő, és épp amire szükség van.
- Hű, ez nagyon klassz! Mármint nem az, hogy egyedül vagy és dolgoznod kell! Ne érts félre, de klassz lehet az Arénában dolgozni. Ismered a versenyzőket, ismered az egész helyet töviről hegyire. - Reméltem, hogy ügyesen kivágtam magam a kínos helyzetből.
- Igen - kuncogott. - Ha gondolod, egyszer körbevezethetlek.
- Az nagyon jó lenne! - vigyorogtam, ő viszont komoly arccal nézett rám, melyről leolvastam, hogy valami személyes kérdést szeretne feltenni.
- Lennél a barátom? - suttogta a földet bámulva.
- Persze! - Örültem, ha segíthettem valakin és rajta látszott, hogy szüksége van egy lelki társra.
- Köszönöm - ölelt meg engem hirtelen. Váratlan volt, de aranyos. Milyen szeretetre méltó lány.
AJÁNLOM AZ OLDALT
Súgó
Új hozzászólás
Frissítés
Cím