Újabb hét, újabb epizód, újabb értékelés. Mint mindig, ha még nem láttátok a 4. Fejezetet, akkor lejjebb megtaláljátok felirattal is, és ha már ti is megnéztétek, akkor a kritika után várom a ti véleményeteket is. Vigyázz, kész, spoiler.

 A 4. Könyv 4. Fejezete, A Hívás egy szívmelengető, humorral és mély ideológiával teli epizód volt. Végre igazán leküzdöttük Korrával együtt a múlt határait, és a következő résztől már igazán beindulnak az események. Alapvetően dinamikus volt ez a fejezet is, mint általában az Egyensúly könyve eddig, de azért örülök, hogy végre megyünk tovább. Gyönyörűen ábrázolták Korra lelki világát és annak problémáit, kaptunk egy biztos alapot, sikerült betölteni ezt a 3 éves űrt, de ideje volt a jövő felé tekinteni.

 Igazából nem róhatom fel hibaként a készítőknek azt, hogy az első 4 epizód csak bemelegítés volt, mert mindegyik hű volt a saját hangulatához, és nem igyekezett túllépni önmagán. Az első egy igazi bevezető volt, a világ elmúlt 3 évét mesélte el igazi visszaemlékezés nélkül. A második ezt az elvet a feje tetejére állítva szinte csak abból állt, és meglepő őszinteséggel ment bele Korra lelki világába, amiből egy gyönyörű rész lett. A harmadik továbbvitte mind a világ mind Korra ügyeit, felállított egy alapkonfliktust Kuvira és a világ ellen, és Korrát pedig a mostani epizódba vezette. Valószínűleg a következőben már ténylegesen összefut a kettő, hiszen Kuvira Zaofu ellen megy, Korra pedig Avatarként próbálja majd megakadályozni.

 Ám addig beszéljünk még egy kicsit a mostani részünkről. Két főbb szálon futott, az egyik Korra kalandjai a mocsárban, vendégszerepben Toph Beifong, a másik a légidomár gyerekek (akik már is olyan kicsi gyerekek) küldetése, a végén pedig ennek a kettőnek az egyesülése. Jinora, Ikki és Meelo útja főleg arra volt jó, hogy lássuk, ők mennyit változtak 3 év alatt. Jinora meg kell hagyni, hogy még komolyabb lett, esetleg egy kissé lenéző is testvéreivel szemben. Meelo 9 éves kisfiú, úgyhogy az, hogy idegesítő elég természetes, és sokszor még bajba is sodor vele másokat. Ikki pedig a kettő közé próbál beférni, mint középső testvér (ha Rohant nem számítjuk), egyszerre komolyabb Meelonál és lazább Jinoránál, közben pedig ugyanaz a hiperaktív lány, aki volt. A három testvér dinamikája az első évadtól kezdve jelen van, és koruktól és a szituációtól függően mindig máshogy. Most nagyobbak lettek, és egy fontos küldetésen, úgyhogy mindhárman kissé idegesek is voltak a végére. Ezáltal nem is voltak a legjobb formájukban, ami megmondom őszintén, hogy kissé furcsa volt, ugyanakkor reális karakterábrázolás. Az epizód írója Katie Mattila, aki a The Beach (Tengerparti Kirándulás) és az Old Wounds (Régi Sebek) írója, így nem meglepő a határokat feszegető mégis pontos jellem minden karakternél. Az meg már csak a humor része, hogy ebben a történetben még az ellenség katonáival is képes elbeszélgetni Ikki. (Fun fact: az egyik hangja Iroh bácsi hangja volt.)

 Ugyanennyire pontos karakterek szintjén ám fontosabb a történet szempontjából a másik szál Korrával és Toph-fal. Egyrészt humor itt is volt bőven, hiszen Toph Beifong éles és közvetlen stílusa ugyanúgy jelen volt ebben az epizódban, mint az előzőben, ami sok mosolyognivalót adott sok fannak. Azonban a legfontosabb Korra útja a gyógyuláshoz. A mocsár, mint helyszín alapból zseniális volt, mert neki is teret adott, és nekünk is ott volt nosztalgiaként. És ha már itt tartunk, akkor elég szép számban voltak párhuzamok eközött a rész között és az eredeti Avatar sorozat között, nyilván főleg A Mocsár című fejezetre célzok itt. Még a zenéből is felhasználtak egy részletet, hogy az érzést visszaadják, és tökéletes sikert arattak. Arról nem is beszélve, hogy a Korra Legendája sorozaton belül is voltak visszautalások, méghozzá az eddigi összes évad végére. Már említettem a 3. évad végén, hogy milyen jó volt újralátni Amont, Unalaqot és Vaatut, mert láttuk, hogy Korrában igenis maradandó nyomot hagytak ellenségei. Ezt a 4. Könyv egy új szintre emelte, és az elmúlt részekben mást sem tett Korrával, csak kényszerítette, hogy nézzen szembe a múltjával és engedje el. Ez Toph segítségével sikerült is, de még hogyan. Egy dolog az, hogy Korra saját magát gyógyította meg, így teljesen visszahozva Raava szellemét, a másik pedig az, hogy végre kitalálta, mihez is kezdjen múltbéli tapasztalataival. Neki tényleg Toph kellett ahhoz, hogy kerek-perec megmondja: túl kell lépnie, de csak úgy lehet utána is sikeres Avatar, ha közben tanul ellenségeinek hibáiból is. És itt következett a kitűnő tanulság, hogy Amon az egyenlőségben hitt, Unalaq visszahozta a szellemeket, Zaheer pedig a szabadságért harcolt. Nem voltak rossz célok, csak radikális eszközökkel. Pontosan erre lesz szüksége Korrának, ha fel akarja venni a versenyt Kuvirával: tanulj az ellenségedtől.

 Az egyik beteljesedése a sztorinak Korra végső lépése a gyógyulás felém a másik pedig az nagy találkozás a gyerekekkel. Ez a másik, amit Korra olyan erősen próbált tagadni az elmúlt 3 évben: egyedül kell megcsinálnia, egyedül kell túllépnie rajta. Előző életének unokái megmutatták neki, hogy igenis vannak, akik szeretik, és persze Toph erős szavai is kellettek, hogy hagyja abba az önsajnálatot. Ez egyrészt megnyitja az utat annak, hogy haladjon tovább a történet és Korra visszatérjen a világ ügyeihez, másrészt pozitív üzenet minden nézőnek, hogy van élet a trauma után is.

 Hosszú út volt, de ezzel az epizóddal Korra egy hatalmas akadályt küzdött le, hogy szembenézhessen jövőjével. Hiába érzem kicsit soknak ezt a 4 részt csak arra, hogy alapozzunk, kétségtelenül mind a 4 remekül végezte a dolgát, így a hátralévő 9 részben olyan akciódús történetet kaphatunk, ami méltó lesz az Avatar világának befejezéséhez.

9/10