Korra első, az eredeti sorozat karaktereivel foglalkozó vendégposztja után most itt a második, amiben Korra Legendájának karakterei kerülnek terítékre.

Karakterelemzés

Korra legendája

                Mivel az Aang legendája karakterelemzés sikert aratott, ezért elkészültem a Korra legendájának karaktereivel is. Remélem, tetszeni fog, igyekeztem minél kevesebbet foglalkozni a szerelmi sokszög shippingjeivel, amilyen harcok folytak a sorozat végén, nem akarok belefolyni.

                Ismét a főszereplővel kezdem, Korrával. A karakterfejlődése elképesztő, így a történeten végighaladva fogom elemezni. Amikor megismerjük, kisgyerekként, már láthatjuk: Tökéletes ellentéte elődjének. Az első részben Korra agresszív, bajkeverő, és alig várja, hogy végre teljes értékű avatar legyen. Az erejében bízik, nem érdekli a spiritualitás, és később az is nyilvánvalóvá válik: Megveti a félelmet. Igazi tinédzser, könnyen ideges lesz, és gyűlöli, ha megmondják, mit csináljon. A fejlődésének első pontja pedig, ahogy azt Tenzin ki is mondja: Hogy meg tudja határozni, mitől fél, és elfogadja ezt a félelmet. Onnantól pedig elindul ezen az úton: Szembeszáll Tarrlokkal, majd lassan elindul a spiritualitás felé vezető úton is: A fogságban elkezd meditálni, és meg is érti a látott jelenetek üzenetét. Az első évad tizenegyedik fejezetének végén pedig már megjelenik benne az az önfeláldozó karakter, akit a sorozat végére megismerünk: Elhatározza, hogy szembeszáll Amonnal, és véget vet a harcnak. Ezt követően képes megbocsátani Tarrloknak, és megérteni az indokait… Azonban Amon felé még ellenségesen fordul. Felmerül itt a kérdés, különösen a negyedik évad után: Ha Korra már képes olyan empátiával fordulni Amonhoz, mint Kuvirához, akkor vajon létezett volna más megoldás? Korra megoldása nem tökéletes: Még kap egy leckét, elveszíti az erejét. Ez egyben az első lépés lehet azon az úton, hogy felismerje, mennyit ér, mint ember, nem, mint avatar… de úgy tűnik, ez a felismerés még nem történik meg. Mako szerelmét elutasítja, amíg vissza nem kapja a képességeit. Tenzin nem tudja meggyőzni, hogy minden rendben, hogy megmentette a várost… Nem érti meg: A többiek így is szeretik, így is fontos nekik. Éppen ezért, kicsit túl gyorsan jön a megoldás: Nem tudja leszűrni a tanulságot a harcból. A második évad eleje visszaesés… igazából itt nehéz megtalálni az okot, de Korra éppen olyan, mint az első évad legelején. Lelkes, gyakran vidám, de közben agresszív, önzőn viselkedik, és ellök magától mindenkit, beleértve Makot, akivel végig veszekedik az évad eleji részeket (aminek meg is lesz a következménye), és az apját, aki egyértelműen jót akar neki, ám Korra képtelen megbocsátani a hibáit. Én egyetlen indokot tudok elképzelni: egyszerűen elege van. Túl sok számára a meglepetés, és az előző könyv végén elért eredményei után elvárja, hogy bízzanak benne, ám ezt a bizalmat sehonnan nem kapja meg. Sajnos épp ez a makacs elvárás, ez a hajthatatlanság az, ami bizonyítja: Korra egyszerűen nem elég érett ahhoz, hogy minden az ő kezébe kerüljön. Viszont az, hogy ilyen erősen vágyik a bizalomra, manipulálhatóvá teszi. Unalaq tetteti, hogy hisz benne: Korra pedig vakon követi. A férfi hízeleg is neki, azt mondja, Korra lesz a leghatalmasabb avatar mind közül, mindeközben igyekszik elhitetni a lánnyal a jó szándékát… a portálok megnyitását a két törzs egyesítése körüli mesébe burkolja. Azonban túl messzire megy: Korra családjának okoz fájdalmat, és ekkor a lány saját kezébe veszi az ügyet. Mikor pedig ráeszmél, hogy Unalaq végig becsapta, még nem látja be azonnal a hibáit: Nem veszi észre, mekkora felelőssége volt neki a probléma kialakulásában. Tehát segítségre van szüksége: Itt jelenik meg Wan. Neki szeretnék egy külön részt szánni, noha nem szerves része Korra történetének. De az ő hibái, az ő története az, ami rádöbbenti a lányt: Bizony, ő volt az, aki megadta a lehetőséget, hogy manipulálják. Immár mindent megtenne, hogy helyrehozza a hibáit: És az egyik kedvenc jelenetem során először ráeszmél, pontosan mekkora ereje, és mekkora szerepe van. Kislányként kell kezdenie a szellemvilág felfedezését, hiszen spirituálisan még egy gyermek szintjén van, rengeteget kell tanulnia, fel kell nőnie. Iroh megmutatja neki, hogy a világ úgy fordul felé, ahogy ő a világ felé: És talán pont ezért volt szükség az évad elejére. Hogy Korra visszagondolva láthassa, a felelőtlensége, önzősége mekkora problémákat szült. Ellenben mikor felsétál a hegyre, és barátságosan fordul a szellemek felé, meg tudja változtatni a világot, fel tudja szakítani a viharfelhőket. Amikor segít a sárkánymadárnak, visszakapja tőle a segítséget. Itt fel is nő, jelezve, a fejlődését. Unalaq azonban sarokba szorítja: Elkapja Jinorát, Korra pedig megnyitja az átjárót, hogy megmentse a kislányt. A végső harc előtt eleinte dühös, agresszív… nem érti meg, hogy pont ez fogja hátráltatni. Végül, miután elfogják társaival együtt, eljut a kétségbeesésig is. Amikor Vaatuval harcolni kezd, a kétségbeesés viszi, de lenne esélye… ha nem jelenik meg Unalaq. Korra ekkor veszíti el Raavát, és vele együtt a kapcsolatait az előző életeivel… és mélypontra kerül. Aang első évados kijelentése: „When we hit our lowest point, we are open to the greatest change.” igazabb nem is lehetne. Tenzin felnyitja a szemét: Neki kell harcolnia, egyedül, mert más már nem győzhet. Korra erre azt feleli: Neki már nincs belső lénye. Itt válik nyilvánvalóvá: Olyan mélyen része az önmeghatározásának az, hogy ő az avatar, hogy amikor ez elvész, Korra egyszerűen nem tudja, ki ő. De kénytelen felismerni: Itt ismét megjelenik Wan, és Tenzin rajta keresztül példálózik: Nem az a legfontosabb, mi vagy, hanem hogy ki vagy. Ha győzöl, azért győzöl, mert neked van erőd, és nem azért mert egy benned élő szellem erőt ad neked. És Korra ekkor túlléphet a saját korlátain, ezért tartom gyönyörűnek azt a jelenetet, mikor a szellem kilép a testéből, és hatalmasra nő. Jelképezi, hogy Korra átlépte a határait. Ám még nem az összeset, ezt bizonyítja, hogy egyedül továbbra sem képes győzni. Még szüksége van Jinora fényére. Ám az eset bölcsebbé teszi: immár képes elkülöníteni magát az avatar szerepétől. Ez a bölcsesség vezet ahhoz, hogy rájöjjön, immár nincs szükség hídra a világok között, így megnyitja a portálokat. A harmadik könyv elején már saját döntésének következményeivel szembesül: Immár gyakran látjuk segíteni, tanácsot adni, önfeláldozó döntéseket hoz. Azonban szembe kell néznie a múlt szenvedéseivel, hiszen nem tudta őket feldolgozni. A negyedik könyv központi témája itt már megjelenik: Nem tanult az ellenségeitől, nem értette meg őket, tehát vissza kell térniük. Korra pedig egy minden addiginál nagyobb ütést szenved el, a nulláról kell indulnia, ha szeretné végre betetőzni a fejlődését. Ezért van szüksége a PTSD-re, a lebénulásra. És három év bizony megmutatja, még nem értette meg ellenségeit, éppúgy, ahogy megmaradt benne a higany is… hiába tanult meg újra járni, sőt, hiába szabadul meg később a méregtől, egyszerűen nem tud, és nem is akar túllépni a múlton. Ennek nem az az oka, hogy nem akarna avatar lenni, ahogy azt Toph mondta, szerintem sokkal inkább, hogy nem akarja megérteni az ellenségeit. Márpedig addig üldözni fogják, addig nem tudja elengedni őket. És ezt hiába mondják neki, nem érti meg. Így fel kell keresnie egy régi ellenségét, aki mindenkinél keményebben mutatja meg neki, hogy ahhoz, hogy fejlődhessen, el kell fogadnia a történteket. Az átlépés a szellemvilágba ezért fontos jelenet. Zaheer és Raava ráébresztik a legfontosabbra: Hogy nincs határ. Korrát végig az ejtette csapdába, hogy határokat állított fel magának, és ezeken belül maradt. Elkönyvelte, hogy a szellemvilágban nincs ereje, de Raava ráébreszti, hogy ott a legerősebb. Kuvirával már bölcsen harcol. Mindig megvolt a lehetősége, hogy megértse ellenfeleit, de először teszi meg. Amikor pedig szembeszáll a szellemágyúval, akkor láthatjuk, hogy tényleg eltűnt minden határ. Korra ereje szó szerint végtelen, de a személyisége is megváltozott: A kezdeti agresszív, felelőtlen, olykor önző tinilányból, empatikus, bátor, önzetlen és felelősségteljes fiatal nő lett. Olyan karakter, aki már elbír ekkora erővel. Korra fejlődése megmutatja, hogyan léphetünk át saját korlátainkon, milyen erő a megértés. Míg Aangnak el kellett hinnie, hogy nincs egyedül, Korrának pont azt kellett megtanulnia, hogy ki ő, ha függetleníti magát másoktól, és a szerepektől, amelyeket rákényszerítettek, vagy amelyeket felvett. Arra is tanít minket, hogy váljunk többé, mint amik vagyunk, higgyünk magunkban, és találjuk meg kik is vagyunk valójában. Lépjünk tovább, és tanuljunk a fájdalomból. Korra történetében minden mozzanatnak oka volt, és pont ezért érdekes a négy évad különálló történetvezetése, ami a végén egybefut. A negyedik évad fináléjában minden összeállt, és láthattuk, miért volt szükség olykor jelentéktelennek tűnő pillanatokra is.

                Másodikként foglalkoznék Makoval. Átgondolva a történetét, rájöttem, hogy meglepően lassan ismertük meg. Egy ideig fújtunk rá, mindegy melyik ship táborról van szó, de végül, lezárásként Mako is szerethető, megbecsült karakterré vált. Már az elejétől fogva tudjuk, mennyire meghatározza a testvéréhez fűződő kapcsolat. A harmadik részben megosztja Korrával, hogy csak Bolin maradt neki, és hogy nem bírná elviselni, ha valami történne vele. És az idősebbik menyétfiúnak figyelnie is kell az öccsére, aki, különösen az első évadban még végtelenül szeleburdi, és könnyen bajba keveredik. Ami egy remek pillanat a shippinggel teli Versenyszellemben, hogy némi komolytalan drámát kivéve a két fiú túllép a problémáikon. Ahogy Mako ki is mondja: Tesók vagyunk, majd csak megoldjuk. Az első évadban Mako már rengeteg szerepben megjelenik: gondoskodó nagytestvér, sikeres pro-idomár, és minden lány fantáziájának tárgya. A második évadban Mako lassan kibontakozó karaktere kibővül a „Korra barátja” jelzővel, ami nem tesz neki túl jót. Próbálkozik, igyekszik barátnője pártján állni, de Korránál már kifejtettem, mik lehetnek a problémáinak okai. Amint Mako finoman megemlíti, hogy talán nem neki van igaza, a lány támad, és biztosra veszi, hogy a fiú ellene van, és Mako igazából nem sokat tehet. Néha sikerül közelednie Korrához, néha nem, és igazából, ennyi shipping belefér, jót tett nekik a szakítás. Vagyis, tett volna… ha ez nem vezet újabb szerelmi háromszöghöz. Mako jól végzi a dolgát nyomozóként, átláthatjuk a gondolkodásmódját, és jól is áll neki a rendőr szerepe… de színre lép a Masami, ami az ő karakterének annyit árt, hogy a fandom egységesen megutálja. Sajnáltuk Korrát, sajnáltuk Asamit, egyedül Makot nem sajnálta senki. Én személy szerint meg tudtam érteni Mako karakterét, amikor nem beszélt Korrának a szakításról, ha belegondolt, min megy keresztül a lány, érthető, hogy csak jót akart de… van az a helyzet, amikor a kegyetlen igazság a jobb. És Makot őszinte karakterként ismertük meg, aki szereti tisztázni a dolgokat, így viselkedett az öccsével, így viselkedik a munkájában. De ha a két lánnyal alkotott szerelmi háromszögről van szó, valahogy a karakter kifordult, és ez mindenkinek fájt, mind a karaktereknek, mind a fandomnak. Éppen ezért jót tett az a szakítás a második könyv végén, mert innentől a tűzidomárt csak hozzá illő szerepekben láttuk. Voltak kínos pillanataik a lányokkal, de ezen sikerült túllépniük, és hamarosan Mako ismét az Avatarcsapat szerves része volt, láthattuk vérbeli detektívként, fantasztikus tűzidomárként (a Ming-Huával való harca szerintem zseniális volt), ismételten elővettük a testvérek múltját, és Mako a sáljáról is lemondott a nagymamája javára, noha addig az volt az egyetlen emléke az apjáról. Voltak szép jelenetei, bíztatta az öccsét, és sikerrel levetkőzte a második könyvben szerzett ellenszenvet. A negyedik könyvben pedig támogatta Wu herceget, ott volt Korra mellett, mikor ő Zaheerhoz indult, és a fináléban övé volt az egyik leglátványosabb, és legszebb jelenet: Amikor kész lett volna feláldozni magát, hogy legyőzhessék a kolosszust. Beszél arról, hogy Korra hogyan inspirálta, és ez látszik is rajta. Mako a történet elején is felnőttebb, komolyabb volt a legtöbb karakternél, noha dühítő volt a lányokkal kapcsolatos döntésképtelensége, de a végére tényleg önfeláldozóvá, bátorrá vált, hűséges barát, odaadó testvér lett belőle. Ezek a tulajdonságok, ha megfigyeljük, mindvégig ott voltak benne: A négy évad alatt inkább csak láthatóvá váltak, a karaktert inkább kibontották, mint felépítették.

                És ha már a menyétfivérek, akkor jöjjön a kisebbik, a sorozat szíve-lelke, Bolin. A földidomár részese volt egy darabig a szerelmi sokszögnek, de ebbe a részbe nem szeretnék belefolyni a shippingnél kitárgyaltuk. Az első évadban voltak jó pillanatai, láttuk pro-idomárként, nem is kispályásan, sőt, a végén harcolni is. A második évad elején a Boleska shippel, majd a mozgókban való részvétellel elég sokáig volt komikus közjáték szerepben, ami kicsit szomorú, de két okát látom: Rajta keresztül kellett megismernünk és megkedvelnünk Varricket, másrészt, valljuk be, a második évad az egyetlen Krew (inkább Mako és Asami) centrikus részén kívül szinte kizárólag Korráról, az ő fejlődéséről szólt. Bolin ráadásul az első két évadban egyértelműen próbál kilépni a bátyja árnyékából: Megpróbál ő is pénzt szerezni, amikor kell, megpróbál egyedül is sikereket elérni pro-idomításban, sőt szeretne ugyanolyan sikeres lenni a lányoknál is, a Versenyszellemnél ki is jelenti. A második évadban ez is oka lehet annak, hogy mozgó sztár akar lenni, de a bátyjának ekkor is ezer fontosabb dolga van. Bolin háttérbe szorul mellette, és ezt folyamatosan érzékeljük. A harmadik évadban azonban megjelent Opal, középpontba került a Föld Királysága, Bolin végre játszhatott nagytestvért Kai mellett, és így a föld, és immáron lávaidomár is nagyobb szerephez jutott. Kapott egy nagyon aranyos szerelmi szálat, ami azt hiszem, nem csak nálam OTP, és humora ellenére már legkevésbé sem volt komikus közjáték. Ő az, aki leginkább megértette magát a gonoszokkal, legfőképp Ghazannal, így itt döbbenhettünk rá, hogy tulajdonképpen mennyire empatikus. Szintén nagyon aranyos, gyakran humoros jelenetei voltak a családjával, és Zaofu megtámadásakor Korra neki köszönhette az életét. A fémidomítással nem boldogult, de lávaidomárként az egyik legritkább alfajt sajátította el, amivel megmentette Tenzin, Asami, és a bátyja életét is. Később megküzdött Ghazannal, és egy humoros jelenettel zárta a harmadik évadot, hogy a negyedikben központi szereplőként térjen vissza. Ekkor ugyanis Bolin levált Makoról, elhagyta a várost, hogy Kuvira oldalán dolgozzon: És a kedves, naiv földidomárt könnyen lehetett manipulálni. Ennek ellenére jót tett neki, hogy elválasztották az Avatarcsapattól. Különösen, miután szembeszállt Kuvirával, voltak jó harcjelenetei, fel tudta rázni Varricket, és miután belátta hibáit, ismét voltak aranyos jelenetei Opallal, közösen oldották meg a konfliktusaikat, és tényleg láthattuk: Az első évad vicces kistesójából a negyedik évadra felelősségteljes felnőtt lett. Nem veszítette el a humorát, de felnőtt. Érettebb, mint testvér, érettebb, mint barát, érettebb egy romantikus kapcsolatban is, kevésbé naiv. Még mindig szeretjük, de rengeteget fejlődött, és szerintem ezt a karaktert is a helyén kezelték. Optimizmusa pedig egyedülálló az Aang legendájánál jóval komorabb, felnőttes témákat feszegető sorozatban, a legsötétebb pillanatokban Bolin még mindig képes mosolyogni, és még mindig képes olyat mondani, amin nevetünk. Ezzel kapcsolatban kedvencem: „Nézzünk szembe a világ végével együtt!” Tudja, hogy mekkora a baj, de látszik, hogy nem keseredett el. A sötétség elmúltával pedig ő lép tovább legkönnyebben, és annak ellenére, hogy mennyit érett, ezt a gyermeki lelkesedést, optimizmust megőrzi a sorozat végéig.

                Az Avatarcsapat negyedik tagja Asami. Az elején hirtelen jelent meg, és a Makorra shipperek nagy része gyanakodott rá, hogy esetleg az egyenlőségiek pártján áll… a gyanú alaptalan volt, Asami az egyik legtisztességesebb, legbecsületesebb karakternek mutatta magát, amikor szembeszállt az apjával. Mindemellett újabb erős női karaktert kaptunk (ebben a sorozatban még lesz egy pár): Asami, noha nem idomár, kiskora óta tanul önvédelmet, verekszik, profin használja a sokkoló kesztyűt, tökéletesen vezet, és mellesleg a csapat agya, kiváló mérnök, és tehetséges üzletasszony, aki ráadásul nagyon sokat kibír érzelmileg is. Először az apja árulása, majd a szakítás Makoval, ezt követően a cégének tönkremenetele, és az újabb, az előzőnél sokkal csúnyább szakítás Makoval… Asami az első két évadban nagyon sok pofont kapott, és állta a sarat. A végső csatában legyőzte az apját, majd, a harmadik évadban túllépett mindenen, igazi barátok lettek Korrával, megbocsátott Makonak, és tényleg sikeres üzletasszony lett, miután a cégét ismét sikerült a csúcsra juttatnia. Itt is harcolt, ismét bebizonyosodott, hogy remek mérnök: Megjavította a léghajót, sőt, annak teljes tönkremenetele után összerakott egy homoksiklót is, ami végül kijuttatta őt és Korrát a sivatagból. Az évad végén ő nyújtott támogatást a lebénult lánynak, és ez a negyedik évadban is tovább ment: Korra csak az ő leveleire válaszolt. A negyedik Asami évada is volt, ekkor ugyanis megbocsátott az apjának, sikereket ért el Köztársaság város újratervezésében. Hiroshit ugyan elveszítette az évad végén, így még utoljára kapott egy pofont… de összességében, így, hogy megbocsátott, a férfi ráadásul többek között miatta áldozta fel magát, szeretetben váltak el, és tudta, hogy az apja megbánta a tetteit. Asami története szép lezárást kapott, a nehéz kezdetek ellenére. Nála Makonál is jobban azt érzem: Igazából a karakterében végig megvoltak az utolsó két évadra megjelenő/felerősödő elemek, hogy empatikus, okos, megbocsátó, békés természetű, de ha akar, harcias is tud lenni. Egyszerűen ki kellett bontani ezeket, lehetőséget kellett adni a karakternek, hogy önmagát adja. Ezeket pedig, be kell ismerni, akkor is, ha sajnáljuk a karaktert, előkészítette a boxzsákként eltöltött két évad. A harmadik, és negyedik évadban így sokkal jobb volt látni, ahogy túllép a nehézségeken.

                Nem az Avatarcsapat része, de a cselekmény annál fontosabb résztvevője, a légidomár mester Tenzin. Mint azt a második évadban megtudtuk, Aang legkisebb, és kedvenc gyerekéről van szó, amit én személy szerint teljesen megértek: Jön az első visszautalás az eredeti sorozatra. Az ATLA karakterelemzésemben már írtam, hogy Aang valahol mindig elkülöníti magát a többiektől, az „én légidomár vagyok, ti nem” elven, ami egyfajta magányosságot is eredményez a karakternél. És el lehet képzelni, hogy amikor az átlagember és a vízidomár után megszületett a légidomár kisfia, mennyire örülhetett, hogy többé nincs egyedül. Tehát, Tenzin bizony apa kedvence volt, és számunkra nehezebben felismerhető a hasonlóság (hiszen gyerekként láttuk többet Aangot), de a Kya és Bumi által elbeszéltek, illetve a flashbackek alapján bizony nagyon is az apjára ütött. A levegő népe nagyon fontos számára, és mindennél előrébb helyezi, ráadásul testvéreinek gyakran hangoztatja, hogy az ő vállán nyugszik az egész kultúra sorsa. Lépésenként jön rá ő is, noha apjánál kicsit kisebb a felelőssége, hogy nincs egyedül. Ez pedig ott kezdődik, hogy Korra Köztársaság városba érkezik. Tenzin az epizód végére döbben rá: Az apja nem a várost hagyta neki örökségül, vagy legalábbis nem csak azt, hanem az ifjú, forrófejű, vízidomár avatart is. Tenzin legalább annyira tanul Korrától, ahogy ő tőle: Az ő párosuk tipikus példája annak, amikor akarva akaratlanul, de folyamatosan tanítják, segítik egymást. Tenzinnek ez végig tudatos, légidomításra tanítja Korrát, bölcs tanácsokkal látja el, mindeközben a kapcsolatuk egyre mélyebbé válik, és egy apa-lánya jelleget vesz fel. Korra ellenben teljesen tudattalanul segít mesterének: Megtanítja a türelemre, a megértésre, a szellemvilággal kapcsolatban az elfogadásra (képtelen bejutni) és az elengedésre (a lánya lesz az, aki Korrát vezeti). A második évad végén Tenzin ki is mondja: „Nem voltam a legjobb tanár, rájöttem, azért, mert nekem is rengeteget kellett tanulnom.” A harmadik évadban azonban Korra már személyesen kéri a segítséget, felismeri a hibáit, majd ő is tudatosan segít Tenzinnek. Továbbra is megvan köztük a kölcsönös tanítás, és kölcsönös bizalom. Korrának éppen ezért a negyedik évadban az fáj a legjobban, hogy már Tenzin sem hisz benne. A sorozat végén azonban neki beszél őszintén mindarról, amit átélt, és Tenzin őszintén büszke rá. Itt még szívesen láttam volna egy jelenetet Tonraq-kal, hogy látható legyen a kapcsolat apa-lánya jellege, de így is egyértelmű, hogy mennyire szoros kötelék fűzi össze a két karaktert. Engem leginkább az eredeti sorozat Iroh-Zuko kapcsolatára emlékeztet, noha ott Iroh nem nagyon igényelt fejlődést, alapból nagyon magas szinten volt, itt pedig Tenzinnek szüksége volt Korrára, legalább annyira, amennyire neki rá. Korra mellett Tenzinnek is nagyon fontos a második évad: Fokozatosan lép ki önmeghatározásának keretei közül, még az elveszett lelkek ködét is eloszlatja egy időre, mikor kijelenti, hogy nem az apja képmása, hanem önmaga. És onnantól kezdve javul a kapcsolata a testvéreivel, és noha tanárként még adódnak nehézségei, itt is fejlődik. A gyerekeit sokkal jobban kezeli, a negyedik évadban komoly feladatokat bíz rájuk, ahogy azt Korra a harmadik évadban tanácsolta neki: Hagy egy kis teret másoknak, hagyja, hogy segítsenek. Korra vele vonja le a végső konklúziókat is, hogy annyi minden van még, amit tenni, és tanulni kell. Ez a tanulság pedig tökéletes az egész univerzumnak: Hogy mindig lehet többet tenni és tanulni. Tenzin Korráéval szorosan összefüggő, és párhuzamos fejlődése részben a kilépés a társadalmi keretek közül, a megfelelési kényszer elengedése, másrészt azonban a türelem, az empátia útja is, amely során Tenzin amellett, hogy igazi tanár lesz, remek szülővé válik.

                És egy nagy kedvencem következik: Lin. Az idősebb Beifong lányt bizony le sem tagadhatná az anyja. Ugyanúgy kemény, erőteljes, szarkasztikus karakter. Nem hatják meg címek, és nagy nevek, amíg valakit bizonyítani nem lát, az ő szemében senki… Korrával is nehézkesen indul a kapcsolatuk, de később, mikor a lány bizonyít, Lin elkezd benne bízni, a harmadik és negyedik könyvben pedig már segíti és követi ahová csak kell. A shipeknél bőven ki lehetett beszélni a Linzin/Pemzin témát, ezzel nem is akarok foglalkozni. A két karakter között megmaradt egy mély barátság és ennek örülök. Beifongék háza táján van még bőven bonyodalom, hiszen úgy fest, a régi Gaang nem jeleskedett szülő szerepben. Toph idősebbik lánya ugyanis egyrészt apa nélkül nőtt fel (valószínűleg annyit tud Kantoról, mint mi, ami valljuk be, nem sok), és ez rányomta a bélyegét az anyjával való kapcsolatára is. Húgával is megvannak a konfliktusai: Míg ő rendőrként dolgozik, kétségbeesetten próbálja felkelteni az anyja figyelmét, tökéletes gyerekként viselkedik, a húga felelőtlen, utcai bandákkal keveredik balhékba, és Lin bizony belefáradhatott a szerepek közti egyensúlyozásba. A munkája mellett dönt, de ezzel nem büszkeséget vív ki magának. Az anyja, hogy védje kisebbik lányát, széttépi a jelentéseit, és Su ismét kisebb következményekkel kikerül egy nagyobb balhéból. Lin gyakorlatilag többet nem is beszél a húgával, sőt, tizenhárom évvel később az anyjával is megszakít minden kapcsolatot, és bizonyítja mennyire haragtartó, hogy húgával harminc, anyjával húsz évig nem is beszél. Később is a véletlen viszi Zaofuba, ahol esze ágában sincs megbocsátani… sértődötten, dühösen beszél mindenkivel, még a végtelenül kedves Opallal is… Végül pedig rákényszerül, hogy szembenézzen a múltjával, és megbocsásson. A harmadik évad végén már a húgával, és a húgáért harcol, igazi testvérként, így egy újabb múltbéli sérelmet zárt le. A negyedik évadban pedig visszatér Toph és Lin rázúdít mindent. „Már éppen gondolkodtam rajta… Mi lenne, ha megpróbálnék beszélni anyával? De aztán rájöttem, miért nem beszéltünk olyan sokáig. Feldühítesz, és nem is tudod miért.” Lin amellett, hogy Apa nélkül nőtt fel, sok mozzanatért hibáztatja az anyját, így első találkozásukkor, Toph még „főnök” megszólítást kap. Később azonban visszatér lányaiért a harcba, és elmondja azt is, hogy büszke rájuk: Lin pedig végre hajlandó neki is megbocsátani. A megbocsátás motívuma igazából ennél a karakternél a legfontosabb, az egész fejlődése arról szól, hogy megtanulja elengedni a múltbéli sérelmeket. Su is kimondja: Lin alapvetően egy magányos, és megkeseredett karakter, aki valamennyire irigy is lehet a húgára, akinek minden megadatott. De ahogy megbocsát a múltját formálóknak, úgy egyre kevésbé láthatjuk keserűnek, sőt, a kolosszus ellen már Suval együtt harcol. Önálló, és kemény marad, de már nem illik rá a meghatározás. Lin amellett, hogy szereti a munkáját, összességében a magányos harcos figurája is, ami nem azt jelenti, hogy ne dolgozna együtt másokkal, különösen, mivel rendőrfőnök, hanem azt, hogy nem szereti, ha valaki kívülről szabja meg neki a korlátokat. Az első évadban le is mond, mint rendőrfőnök, hogy a saját szabályai szerint játszhasson, végül pedig fel is áldozza magát, hogy Tenzin elmenekülhessen a családjával. Lin Beifong karakterében már nincs meg az a rugalmasság, mint a sorozat tinédzserjeiben, valószínűleg soha nem is volt, de végső soron tudott annyit változni, amennyi a boldogságához kellhet: Az esküvőn van jelenete, amikor mosolyog, a húga mellett ül, sőt addig példátlanul még ünneplőt is felvesz, tehát, noha nem tudjuk pontosan milyen lesz további sorsa, csak jót tudunk elképzelni.

                Ha már Beifongék, itt a kisebbik lány is, Suyin, akinek balhés fiatalkora ellenére jól alakult az élete. Álmai városának vezetője, van öt gyereke, egy szerető férje, régen kibékült az anyjával. Sokáig egyetlen fájdalma volt, hogy nővérével nem tudták tisztázni a harmincéves sérelmeket, de végül ez is sikerült. A harmadik évadban megismert anyuka kevésbé hasonlít Tophra (véleményem szerint) mint nővére, de a Beifong név kötelez: Hiába vezető és anyuka, még mindig félelmetesen jól harcol. Vezetőként remekül megállja a helyét, szembefordul Kuvirával is, ha a városáról van szó. Su a történet alatt nem mutat túl nagy fejlődést, tekintve, hogy csak az utolsó két évadban ismerjük meg. A negyedik évadban azonban megtudjuk: Alapvetően őt kérték fel a Föld Királyságának egyesítésére, de elutasította, hogy ne erőltesse rá ideológiáját az egész nemzetre. Su becsületes és jó vezető: De nem bízik abban, hogy nem fogja legyőzni a kezébe kerülő hatalom. Engem a negyedik évadban mutatott viselkedésében az bánt, ahogy Kuvirával viselkedik. Elvileg lányaként szerette, és elhiszem, hogy fáj neki az árulás… de Baatarnak képes volt megbocsátani, Kuvirának viszont meg sem próbált. Amikor a nő bocsánatot kér, Su annyit felel, hogy „felelni fogsz a tetteidért”. És ezt Kuvira pontosan tudja, és kész vállalni a büntetést, de nem kap minimális visszajelzést sem arról, hogy esetleg bocsánatot nyer. Ha Baatarral is hasonló módon viselkedett volna, megérteném… de nem. Ez a bánásmód Kuvirának járt ki, amit én személy szerint kicsit sajnálok. Sut rugalmasabbnak, és hűségesebbnek ismertük meg, egyszerűen nem tetszik a fináléban tanúsított viselkedése. Alapvetően tehát szerethető karakterről van szó, aki sokkal lazább, sokkal nyitottabb nővérénél… de vannak pillanatok, ahol alapvető személyiségétől eltérően haragtartó, agresszív, és meggondolatlan tud lenni, erre főleg a negyedik évadban van példa. Ennek oka lehet mindaz a fájdalom is, ami a fia árulásával, és a város elvesztésével együtt jár.

                És a Beifong család következő generációja, következzen Opal, akit anyjával együtt a harmadik évadban ismertünk meg, naiv, aranyos tinilányként, aki azonnal beleszeretett Bolinba. A harmadik évadban meg is maradt ebben a szerepben, könnyű volt megkedvelni, de nekem hiányzott valami a karakterből, ami a Beifong nőknél alapvető: A temperamentum, a kitartás, és az erős személyiség. Azonban három év megváltoztatta Opalt: És jót tett neki ez a változás. Haragtartóbb lesz, de mivel Opal addig végtelenül bájos volt, szüksége van erre a tartásra. Szigorú a testvérével, és Bolinnal is: A fiúnak tényleg bizonyítania kell, hogy megérdemli a bocsánatot. Opal hűséges a családjához, mi sem bizonyítja ezt jobban, mint az, hogy a légidomárok esküje sem érdekli, ha az anyja és a testvérei vannak veszélyben. Ugyanakkor hűséges barát, kiváló légidomár, és sosem fordít hátat. Bolinnak ő a tökéletes pár: Hasonlóan kedves, őszinte karakterek, de mindketten tudnak erősek, megingathatatlanok is lenni, ha akarnak. Kapcsolatuk ráadásul konfliktusokat is túlélt, és Zhu Li és Varrick esküvőjén láthatjuk, hogy rendbejöttek köztük a dolgok. Opal is Happy Enddel zárt, aminek nagyon örülök.

                És akkor térjünk át a légidomár ágra, kezdve a fiatal szellemi vezetővel, és légidomár mesterrel, Jinorával. A karakter a második évadtól kapott nagyobb szerepet, és ami érdekes, hogy belegondolva: Jinora minden volt, ami Korra nem. Erős spirituális kapcsolatok, békés, nyugodt, komoly természet, rácsodálkozás a világra. Szerintem pont ezért volt ekkora szükség a karakterre. Felmerült a kérdés a második évad kibeszélésénél, hogy Aangnak vajon miért ment az átlépés a szellemvilágba minden komoly probléma nélkül? Szerintem a válasz egyszerű. Korrát személyisége a fizikai világhoz láncolta, a kezdetektől. Jinora amellett, hogy tanár volt számára mindabban, amit Tenzintől nem kaphatott meg (hiszen a légidomár mester, mivel még fejlődésének elején járt, szintén az anyagi világhoz volt láncolva), ki is egészítette az ifjú avatart. Amikor Korra nem találta az útját, Jinora mutatta meg neki. Amikor Korra dühös lett, Jinora nyugodt maradt. Amikor Korra megadta volna magát a sötétségnek, Jinora elhozta a fényt, és mikor Korra a halálán volt, Jinora rájött, hogyan lehet megmenteni. Az első fontosabb közös szerepeiktől kezdve, Jinora a kiegészítés, a támasz volt, és a negyedik évadban ez is oka lehetett annak, hogy nem kapott olyan sok szerepet, különösen Korra felgyógyulása után. Már nem volt szükség kiegészítésre, a főhősnőben megvoltak a hiányzó elemek, ami miatt Jinorának végig ott kellett lennie. Nem mondom, hogy statiszta, egyáltalán nem. De Korra fejlődésében ez a szerep jut neki. Függetlenül tőle, Jinora noha fiatal korú, de szintén rendkívül erős női karakter. Spirituális vezető, légidomár mester, nagytestvér, kiváló harcos, őszinte, és diplomatikus. Le sem tagadhatná, hogy Aang unokája. Gyerekként látjuk először, de a negyedik évad végére felnőttesen gondolkodó, felelősségteljes tinédzser lesz, amiért az apja hálás lehet. Jinora neki is éppen olyan nagy segítséggé válhat, mint amilyen Korrának volt. Igazából nem látszik rajta nagyon erős fejlődés, csak az, hogy felnő. Az ő gyermeki nyitottságára sokáig szüksége van a sorozatnak, és az avatar világának is. Jinora a kapcsolat a múlttal, és a természetfelettivel, éppen ezért kellett mindenképp gyerekkaraktert választani.

                Kairól kevesebbet lehet csak beszélni, mivel az egyetlen könyv, amiben főszereplő volt, a harmadik. Árnyas múltú, hazudós, tolvaj gyerekként ismertük meg, akit azonban nem volt nehéz megszeretni. És mint azóta kiderül, nem csak nekem volt ismerős, a készítők valóban úgy alkották meg, hogy hasonlítson Aanghoz, kicsit Wanhoz is. Tehetséges légidomár, ám nagyon nehezen tudja levetkőzni régi rossz szokásait, lop Ba Sing Se polgáraitól, de még az Avatarcsapat tagjaitól is. Kalandvágyó, szerethető karakter, de sokkal nagyobb bajkeverő, mint inspirálói. Ennek ellenére látjuk, hogy könyörületes tud lenni, szembeszáll az igazságtalansággal, kiáll a barátai mellett, bíztatja Jinorát, jól megérti magát Bolinnal, és mint a negyedik évadban kiderül, Opallal is. Ő is, ahogy Jinora, fokozatosan felnő, és hivatalossá válik az elejétől érezhető kapcsolatuk. Személy szerint örültem volna neki, ha jobban kibontják a karakterfejlődését, de így is meg tudtam kedvelni, izgultam amikor veszélybe került, és a harmadik évadban remekül kezelték a karaktert.

                Bumi, a legidősebb Kataang gyerek, és Aang részéről talán a leginkább háttérbe szorított. Az első évadban öt másodpercet kapott a képernyőn… és magáért beszél, hogy sokan azonnal kedvencüknek választották. A második évadban nyilvánvalóvá vált, hogy Aangnak volt érzéke a névválasztáshoz, Bumi ugyanis torzonborz és komolytalan, ráadásul valahogy kiütköztek rajta a nagybátyja génjei… Maga a három testvér erősen hasonlít az eredeti sorozat első szériájának három fős avatarcsapatára: Kya elképesztően hasonlít Katarára, vízidomár, olykor anyáskodó, és remek gyógyító. Bumi nem-idomár, szeleburdi, de remek parancsnok tud lenni, Tenzin pedig sokban hasonlít az apjára. Neki is jut karakterfejlődés, leginkább testvéreihez fűződő viszonyában. Ami az elején állandó gúnyolódásból indul, különösen Tenzin felé, az a végére kölcsönös tiszteletté változik. Közben Bumi kapcsolata erősebbé válik a szellemekkel, légidomár képességeket kap, közelebb kezdi érezni magát az apja emlékéhez. Ezért szerettem nagyon az Original Airbenders c. részt. Bumi ott fontos szerephez jut, és kiderül, hogy valójában mennyire jó vezető, és milyen erős spirituálisan. Itt érezni először, hogy tényleg szerves része a családnak, tényleg Aang fia, és ezt ő is kimondja: Hiába az apja az utolsó légidomár, sosem érezte magát a nép tagjának. Kevés fiatalnak van annyi életkedve, mint Buminak és annyi lendülete. Csak egyszer mondja valamire, hogy ő „öreg ehhez” de erre még abban az epizódban rácáfol. Humora megmarad, de a harmadik évad alatt Bumi, ha kicsit későn is, felnő, igazi testvér és légidomár lesz belőle, ennek bizonyítását látjuk a negyedikben, ahol viszont sajnos már sokkal kevesebb szerepet kap.

                Kya sokkal felnőttebb, mint Bumi, sőt valójában Tenzinnél is felelősségteljesebb, de már a második évadban kiderül, hogy ez nem volt mindig így. Kya volt a család lázadó tagja, rajta valószínűleg így ütközött ki, hogy az apja nem foglalkozott vele. Sokáig járta a világot, de Aang halálával ő volt az, aki lemondott a szabadságról, és a Déli Sarkra költözött, hogy támaszt nyújtson az anyjának. A karakter szinte mindig támaszként jelenik meg, szoros kötelék fűzi nem csak Katarához, de Bumihoz is, aki meg is jegyzi az egyik részben: „Köszönöm Kya, te mindig tudod, mikor van szükségem egy ölelésre.” De ugyanúgy meg tudja adni a lökést Tenzinnek, ha kell, bíztatja Jinorát is. Ebben is nagyon hasonlít az anyjára. Empatikus, kedves, sikere van a légidomár gyerekeknél, de ha kell, fantasztikus harcosként is megjelenik, mint például a harmadik évadban, Zaheer ellen. Nála is inkább az apjához, a testvéreihez fűződő kapcsolat az, ami átalakul, szintén a kölcsönös tisztelet irányába. Vele kapcsolatban sajnálom, hogy a negyedik évadban csak egy néhány másodperces megjelenést kapott… sokszor lett volna szükség a karakterre, Korra gyógyulása alatt is.

                Volt antagonista is, megjelent hősként, nevettünk rajta, de végül örültünk a boldogságának: Varrick, és ha már ő, akkor vegyük ide Zhu Lit is, hiszen az asszisztens és főnöke, később társak, majd menyasszony és vőlegény, végül férj és feleség szinte elválaszthatatlanok. A különc vállalkozó kezdett komikus közjátékként, azonnal megtalálta a közös hangot Bolinnal, és természetesen ott volt mellette az asszisztense, Zhu Li. Később lecsukatta Makot, hiszen rajta kívül mindenkivel sikerült elhitetnie, hogy ártatlan, és majdnem sikerült a két törzs háborújának megszervezése, csak Bolin tudta megakadályozni. Ezt követően azonban ismét jó útra tért, és luxuscellájából kisegítette Korráékat. Asami még haragban maradt vele, hiszen kis híján csődbe juttatta a cégét, de összességében kibékült az Avatarcsapattal.  Zhu Li természetesen itt is vele volt, ahogy a harmadik évadban Zaofuba is követte. A negyedik évadban, noha humorát nem vesztette el, Varrick is fejlődött. Noha Zhu Li csak megjátszotta magát, mikor Kuvira mellé állt, a vállalkozó rádöbbent: Több fűzi a nőhöz, mint egy szimpla főnök-asszisztens viszony, és részeken keresztül hallhattuk, mennyire kétségbeesett az elvesztésétől. Együttdolgozott Asamival, együtt tervezték a kolibriruhákat, és elcsitultak a második évad sérelmei, amelyek közös munkájuk elején ismét felszínre törtek. Mikor Zhu Li visszatért, Varrick ismét ugyanúgy bánt volna vele, mint addig… ám többet nem tehette. Asszisztense a sarkára állt, és ennek éppen ideje volt. Ahogy Bolin ki is mondta („Zhu Li soha nem hibázik.”) tökéletes munkát végzett a férfi mellett, gyakorlatilag nulla instrukció mellett, amivel rajta kívül senki nem boldogult. A negyedik évadban már egyértelműen mutatott romantikus érdeklődést is Varrick iránt, és ez a páros gyönyörűen zárt: A vállalkozó rádöbbent, mennyit jelent számára az asszisztense, megkérte a kezét, és az epizód végén össze is házasodtak. Varrick számára az a fejlődés volt a legfontosabb, ami igazából a negyedik évadban indult el és fejeződött be, hogy megtanuljon értékelni másokat, figyelni másokra, legfőképp Zhu Lire. És kettejük esküvője azt mutatta, hogy ez megtörtént.

                És végül, még a pozitív karakterek között megemlítenék egy múltbéli segítőt: Want. Az őr története szinte teljesen független volt Korráétól, de elengedhetetlen a fejlődéséhez. Wan szélsőségesen pozitív karakter: Még a hibái is abból fakadnak, hogy túlságosan jó szándékú. Igaz, tolvajként kezd, de nem önhibájából süllyedt odáig, hanem a zsarnoki rendszer miatt. Nem saját magának lop, a megszerzett élelmet szétosztja az állatok között akkor is, ha ő maga is éhezik. Amikor megszerzi a tüzet, nem önző indokok vezérlik, hanem másokon szeretne segíteni. Amikor nem jár sikerrel, és elfogják (mellesleg ismét azért, mert könyörületes egy rá támadóval szemben), nem súgja be a társait, később, az erdőben is legyőzi az éhségét, majd inkább szembeszáll egy csapat vadásszal, minthogy azok árthassanak egy állatnak. A szellemek is felfigyelnek rá, tanítani kezdik, és később, mikor szétválasztja Raavát és Vaatut, ugyanúgy jót akar tenni: Biztos benne, hogy Raava árt Vaatunak, és csak meg akarja szabadítani.  Mikor pedig kiderül, hogy hibázott, mélyen megbánja a tettét, és jóvá akarja tenni, ami sikerül is neki, noha ettől a hibájától végig szenvednie kell, végignéznie társai halálát, Raava gyengülését. A kérdés, hogy miért kell egy ennyire jó embernek szenvednie a történetében? Ez az a helyzet, amikor túlságosan jó. Ebben is reális a Korra legendája. Ahogy a valóságban, úgy itt is nagyon sok nehézségbe ütközik egy szélsőségesen jó ember. Wannak igazából bizonyítania kell azt, amit mi, az előzmények ismeretében már tudunk: Hogy semmilyen rossz szándék nincs benne. És ahogy Raava ezt felismeri, úgy válnak mély, őszinte barátokká, ami szerintem a legszebb kezdése ennek a legendának. És végül, az, hogy az Avatar szelleme létrejött kettejük egyesülésével, majd együtt is maradtak, az mutatja a barátság értékét ebben az univerzumban. Később pedig Wan pozitív példát mutat Korrának is, aki a Fény a sötétben c. részben hivatkozik rá: „De ő okos volt, és bátor. És mindig segíteni akart a gyengébbeken.” És Wan karakterére ez tényleg jellemző. Korra megára ismerhet néhány megmozdulásában felismerheti saját hibáit, hiszen akármennyire viselkedik elviselhetetlenül a második könyv elején, be kell ismerni, egyszer sem akart rosszat. Egyesíteni akarta a törzseket, segíteni a családján. De manipulálható volt ezen vágyain keresztül, különösen hozzáadva, a bizalom, és őszinteség iránti vágyait… És erre Wan ébreszti rá. Így pedig Korra már sokkal kevésbé manipulálható, kétszer is meggondolja, mielőtt elhisz valamit… de még meg kell találnia az egyensúlyt a bizalom, és a kételkedés között. És témánál vagyunk, jöhetnek a Korra legendájának antagonistái.

                Kezdve az első évad főgonoszával, Amonnal. Sajnos nem tudtuk meg, mi történt az ifjú Noatakkal, miután elhagyta az Északi Sarkot, de az biztos, hogy ez a karakter nem önhibájából lett ilyen, az élet formálta. Ahogy azt a készítők is bejelentették, Amon elhitte saját hazugságait, annyira rossz tapasztalatai voltak, hogy biztos volt benne, tényleg az idomítás tette tönkre a világot. Félelmetes ellenfél volt a hideg kirázott minket a hangjától a rádióban, okos volt, ambiciózus, és a végén megsajnáltuk. Nem tudhatjuk, pontosan mi játszódott le a fejében az évadzáróban, azon kívül, hogy megbánta, amit a testvérével tett, és előröl akarta kezdeni. Sajnos azonban a véridomár testvérpár esetében már nem volt visszaút, de nem amiatt, amit például Azulánál állapítottam meg, mert túl mélyre süllyedtek. Egyszerűen csak nem lett volna értelme, nem javíthattak volna azon, ami történt. Nem az ő hibájuk volt, de Tarrlok is érezte, hogy nekik nincs kiút. Végtelenül szomorú, de Amon történetében elindították őket egy úton, ahol az elejétől kezdve nem volt visszafordulás, nem volt lelépés. A két testvér merőben különböző utat választott, de ugyanaz volt a kifutás, mert nem volt más lehetőség. Amon eszméinek alapja jó volt, egyenlőséget akart, szavat azoknak, akiket elnyomtak (ami egyébként a soha meg nem valósult kommunizmus eszméje). De túl messzire ment, hiszen Toph is megmondta: Kibillent az egyensúlyából, még nagyon fiatalon, és soha többé nem találta meg.

                Az ő történetével szorosan összefügg Tarrloké, a fiatalabb véridomáré. Ő már a tizenegyedik részre felismerte a tényt, hogy nincs visszaút, itt megtört emberként látjuk… és őt is sikerült megsajnálnunk. Felé még Korra is képes empátiával fordulni, és megbocsátani, amit Amonnál nem bír megtenni. Tarrlok segít a végső csatában, legvégül pedig testvérével elmegy, és a nyílt vízen felrobbantja a hajójukat, kijelentve, hogy visszahozzák a régi szép időket. Tarrlok és Noatak történetének igazából ez volt az egyetlen lezárása. Hiába mentek volna el, soha nem szabadultak volna meg az apjuk hatásától.

                Az első évad antagonistája, aki végül pozitív szereplőként zárt, Hiroshi. A férfit tönkretette az, hogy elveszítette a feleségét, és egy ideig azt is elfelejtette, hogy mennyire szereti a lányát… kis híján meg is ölte. Ám a negyedik évadra már kiderül, hogy régóta tudja, mekkorát hibázott, és végül bocsánatot is nyer, majd a lányát megvédve hal meg, lehetővé téve, hogy legyőzzék a kolosszust. Szép és szomorú volt az utolsó jelenet… Hiroshi pedig, akit szerintem nagyon kevesen nem utáltak meg az első évadban tényleg bebizonyította, hogy minden ember megváltozhat, és hogy mekkora erő a szeretet. Hiszen végül kegyetlen egyenlőségiből önfeláldozó apává az tette, hogy rádöbbent, mennyire szereti a lányát.

                A második évad két, szerintem egybevehető antagonistát mutatott: Unalaqot, és Vaatut. Unalaq a teokrácia képviselője, közel áll a szellemekhez, kiváló vízidomár, és rendkívül intrikus. Ugyanakkor hatalommániás is, amibe lassan bele is őrült: Elárulta, és száműzette a bátyját, hagyta börtönbe kerülni azt az idomárcsapatot, akikkel évekig együtt dolgozott, végül szabadon eresztette a tiszta gonoszság szellemét. Mindez, ahogy lassan letisztult, egyetlen célból indult ki: Hogy visszahozza a szellemeket. Unalaq azonban instabil volt, nagyon gyönge személyiséggel, így a kecsegtető hatalom legyőzte, és ismét Tophra hivatkozva: Túl messzire ment. Korra felismerte, hogy mik voltak a jó lépései… de csak nagyon lassan értette meg a célját. Unalaq azért fordult Korra ellen ekkor erővel, mert nem találta elégnek a hatalomra, ami a kezében volt… és ha akkor, abban a helyzetben Korra hirtelen felugrik a negyedik könyvben elért spirituális szintjére, ilyen erővel lesz képes az energiaidomításra, stb. akkor lehet, hogy tényleg nem tudott volna vele megbirkózni. De Unalaq sem tudott a sajátjával, és legfőképp nem jó partnert választott. Vaatu gyakorlatilag elpusztította benne a maradék emberséget, így ami tartása még volt, az is eltűnt. Unalaq legfőbb problémája a gyenge személyisége volt, így a második könyv végére egy üres porhüvely maradt, ami fölött átvette a hatalmat a sötétség. És Amonnal ellentétben, hiába voltak indokai, kevesen sajnálták.

                A harmadik évad egy zseniális négyest adott, élükön a levegőidomár Zaheerral. Ő hitt a céljaiban, motivált, emberi karakter volt. Unalaqkal ellentétben erős személyiség, amit tizenhárom év börtönnél semmi sem bizonyít jobban. Mélyen hisz a szabadságban, az indokai érthetőek, csak ő is túl messzire megy. A hit szép lassan fanatizmussá alakul nála, és erre utólag rá is döbben, amint azt a negyedik könyvben láthatjuk. A harmadik végén még szinte beleőrül, hogy elbukott. Mikor azonban Korra felkeresi, már úgy beszél, mint aki mindent ért. Én annál a jelenetnél bocsátottam meg neki. Láthattuk, hogy ő tényleg barátokként tekintett kis csapatára, P’li elvesztéséig repülni sem tudott, hiszen volt, aki a földhöz kötötte (Itt felmerülhet az a jelenet, amikor Aang lemond Kataráról az eredeti sorozatban, és felemelkedik, levegőidomító mozdulatok nélkül, avatarállapotban. Lehetséges, hogy ő is repült?). Korráról pedig azt hitte, hogy csak egy jelképe a régi világrendnek, de mikor rájött, hogy mekkora ereje van, hogy le tudta győzni a mérget, sőt még őt is ilyen állapotban, akkor döbbent rá, hogy sokkal több. Zaheer onnantól bölcsen beszél, és ahogy írtam Korránál, kimondja, hogy számára nincs határ, ha mégis azt hiszi, hogy van, azt ő állította fel magának. Ugyanúgy ő mondja ki, hogy el kell fogadni a változást, a javunkra kell fordítani, de nincs értelme visszalépni. Ha átalakultál, megváltozott a szemléleted, ne az akarj lenni, aki azelőtt voltál, inkább fejlődj, és légy több. Ezáltal Zaheer többet segít Korrának, mint bármelyik pozitív karakter. Csapatát külön-külön nem elemzem, P’li múltjáról egy kicsit megtudtunk, de azon kívül nem volt annyira mélyen felépített karakterük, fejlődésük, hogy üzenetet szűrjünk le belőle. Ennek ellenére szerintem a harmadik évad gárdája volt a legjobb mind közül, fantasztikus idomárok, kidolgozott célok.

                És a negyedik évad, a görbe tükörrel Korrának, Kuvirával. Ő, ahogy eddig megjelent a kommunizmus, a teokrácia, és az anarchia eszméje, szintén jelképez egy társadalmi rendszert, a fasizmust. Gyakran vontak nagyon látványos, éles párhuzamokat a második világháború, és Kuvira hadjárata között, és volt is. Nem akarok nagyon belemenni, tekintve, hogy én magát a karaktert elemzem, de tény, hogy erős történelmi áthallások voltak, és többek között az LOK vége után kezdték a sorozatot fantasy mellett alternatív történelmi kategóriába is sorolni. Visszatérve a karakterre, az utolsó epizód mind rajzban, mind mondanivalóban gyönyörű jelenetében Kuvira indokai is egyértelművé válnak. Árva volt, és csak azt látta gyermekkorában, hogy a saját szülei is magukra hagyják… és nem bírta nézni, hogy ugyanez történik a népével. Teljesen érthető helyzet, és ahogy el is mondja, ő nem akart idáig jutni. De mindenki szembeszállt vele, senki nem értette, és ezáltal ő is elveszítette az egyensúlyt, és a többiekhez hasonlóan túl messzire ment. De Zaheerhoz hasonlóan ő is meg tudta találni újra, de nem egyedül. Kellett hozzá Korra, aki a saját életét, és a teljes avatar ciklust kockáztatva megmentette, majd elmondta, mennyit lát benne saját magából. Jóindulattal fordul felé, megosztja vele saját kétségeit és felismeréseit, Kuvira pedig rádöbben Korra valódi erejére. Legvégül maga hívja vissza a hadseregét, elismeri a vereségét, és fogadja a büntetést, bocsánatot kér Suyintől. Szívesen láttam volna többet a múltjából, hiszen ő is minden volt, ami a jó antagonistához kell: Kiváló idomár, erős indítékok, összetett személyiség. De egy évad alatt ezt nem lehetett kibontani, így igazán örültem volna még egy résznek, ami csak vele foglalkozik… de hát nem teljesülhet minden kívánság.

Az utolsó szezon másik fontos negatív karaktere Baatar Junior volt, akiről viszont nem szeretnék sokat beszélni. Beifong létére meglehetősen jelentéktelen karakter, gyönge személyiség, aki még az eljegyzésében is úgy táncolt, ahogy Kuvira fütyült. Semmi kétségem afelől, hogy szerelmes volt belé… de a nőnek fontosabbak voltak a céljai, és én nem tartom plusz pontnak Baatar esetében, hogy erre csak akkor döbbent rá, mikor Kuvira felé lőtt azzal az ágyúval. Az egyetlen, szerintem nagyon figyelemreméltó mondat, amikor megkérdezi a szüleit, hogy miért menjen haza. Hogy az árnyékukban éljen tovább? És ebben van igazság, a Beifong család annyi mindent ért el, Suyin vezető, a férje kiváló mérnök, Lin, Baatar nagynénje rendőrfőnök, Opal tehetséges levegőidomár, Toph pedig a világ legnagyobb földidomárja… Baatarnak nem nagyon jutott hely a sorban, nem csoda, hogy el akart szabadulni a Beifongok érdemeinek árnyékából. De annyira elvakulttá vált, hogy szinte semmit nem ismert fel… így fényévekre lemarad a széria többi negatív karakterétől.

És legvégül, úgy érzem, muszáj megemlítenem az eredeti sorozat visszatérő karaktereit, akik megőrizték régi stílusukat, amiben már megszerettük őket: Iroh még mindig bölcs, sőt, ha lehet, bölcsebb, mint valaha. Korra nélküle sosem jut el oda, ahová eljutott. Hozzá kapcsolódva muszáj megemlíteni az idős Zukót, akit jó látni bölcs öregemberként. Sok külföldi oldalon láttam, hogy megjegyezték: Nekik Zuko mindig a fiatal Tűz Ura lesz, nem akarják öregkorában látni… Én örültem neki. Az előző elemzésben írtam, Zuko annyi mindenen ment keresztül a sorozat, majd a képregények alatt, hogy jó tudni: Végül bölcs, és boldog lett, aki őrizte a régi időkből mindazt, ami fontos, és továbbra is kötődik a nagybátyjához. Toph még mindig szarkasztikus, még mindig kemény, és még mindig fel tudja rázni az avatart. Nem volt jó anya, az igaz, de végül jó lett a kapcsolata a lányaival, és bár maga is azt mondja, hogy a harcot már a gyerekekre kell hagyni, még mindig kiváló földidomár. Végül pedig Katara, aki megfogadta Toph tanácsát (hiába vártuk volna, hogy ő is részt vegyen a harcban), de a világ legjobb gyógyítójaként rengeteget segített Korrának, és szintén idézte az Aang idejében történteket, amikből az ifjú avatar erőt meríthetett. Néhányukat így képzeltem el időskorukban, néhányukat nem, de jó volt látni, hogy meddig jutottak. Sokkáról még szívesen hallottam volna a régi csapatból, de annyit tudunk, hogy Korrát kiskorában még védelmezte, így azt hiszem, ő sem hazudtolta meg önmagát, harcos maradt élete végéig.

És itt a vége, megírtam. Remélem, tetszettek az elemzések, így a sorozat végén mindenképp úgy éreztem, le kell írnom, én mit látok az egyes karakterekben. Mindegyiküknek van üzenete, az avatar világában nincsenek üres szavak, de Korra történetében még Aangénál is több, mély, emberi karakter van, ami köszönhető lehet annak is, hogy ezt a legendát valószínűleg idősebbeknek szánták. Köszönöm, hogy elolvastátok, várom a véleményeket, javaslatokat, kiegészítéseket a kommentekben!